Családok a Családért Egyesület Magyar Schönstatt Család
Kezdőlap arrow Szentély-évforduló - Atyaünnep arrow Előkészületi kilenced 7.
2017.08.18 [01:23]
 
 
  • German formal - Sie
  • Hungarian formal
Előkészületi kilenced 7. Nyomtatás

 Atyámnál biztonságban vagyok
2011. március 23.
Kedves magyar Schönstatt-Családom!
A japán atomkatasztrófa híreit világszerte lélegzetvisszafojtva hallgatjuk. Még mindig nincsenek biztonságban a reaktorok, még mindig fennáll egy szuper atomrobbanás veszélye.
Lényegesen kisebb mértékben de mégis rémisztő riadalmat keltett nálunk fél évvel ezelőtt az ajkai vörösiszap-katasztrófa. Még mindig folynak a kárelhárítási munkák. 
Kentenich atya hit-iskolájában azt tanultuk, hogy mindig, az ilyen katasztrófák esetében is kérdezzük meg: Mit akar a Jóisten ezzel nekünk mondani?

Mi emberek, még ha oly hatalmasak is vagyunk és még ha oly sok új vívmánnyal javítottunk is az életkörülményeinken, megéljük bizonytalanságunkat, korlátainkat, kicsiségünket, függőségünket. Talán a Mennyei Atya nagyon súlyos és fájdalmas módon újból tudatosítani  és ki szeretné provokálni, hogy gyermeki bizalommal a karjaiba vessük magunkat?  
A keresztény lét-filozófus, Peter Wust sokat gondolkodott a világtörténelmi fejlődéseken. Minden mögött egy logoszt, egy logikusan gondolkodó és cselekvő szellemet lát, aki a világunkat részletekbe menő rendben építette fel és vezeti. És ez a mindenható szellem néha úgy hat mint egy játékos fiú, aki fellöki a saját bábuját. Nem látunk bele a kártyáiba. Ekkor gyermeki ugrásra van szükség, a bölcsesség ugrására, a zseniális gyermekség ugrására. Amikor Peter Wust gyógyíthatatlan gége-rákot kapott, halála előtt négy hónappal így búcsúzott el hallgatóitól:
„És ha Önök most megkérdeznék, mielőtt elmegyek és végleg elmegyek, hogy ismerek-e egy csoda-kulcsot, mellyel kinyithatjuk az élet bölcsességének utolsó kapuját, akkor erre azt mondanám, hogy igen!  Ez a csoda-kulcs pedig nem a reflexió, ahogy ezt egy filozófustól talán elvárnák, hanem az imádság. Az ima mint végső odaadás  megnyugtat, gyermekké változtat, tárgyilagossá tesz… Az ima jelenti a szellem legvégső alázatát. A lét nagy dolgait csak az imádkozó szellemek kapják meg ajándékba.”    
Valaki közülünk egykor egy egészen személyes katasztrófát élt meg:
Néhány évvel ezelőtt a munkahelyemről, ahol 23 éven át dolgoztam  - az utolsó 8 évben főnökként –  egy fél óra leforgása alatt kirúgtak. Hosszú ideig, kb. háromnegyed évig rágódtam ezen.  Nem tudtam elfogadni, megérteni ezt a döntést. Éveken át teljes erőből, teljes bevetéssel dolgoztam – és jól dolgoztam. Az intézet sikeresen haladt előre a vezetésem alatt. Mindenek előtt azért volt nehéz, mert akik kirúgtak, a saját táborunkból valók voltak. Hűtlenségként értelmezték bizonyos emberekkel való együttműködésemet. Az utódom messze nem értett olyan jól a dolgokhoz. Az egész helyzet érthetetlen volt a számomra. Csak tapogatóztam belülről, de csak egyes dolgokat láttam összefüggés nélkül.

Egy lelkipásztorral való beszélgetés hozott fényt a sötétbe. Mondott egy szót, mely Kentenich atyától származik: ’ingabiztonság’. Vannak olyan élet-helyzetek, amikor Isten minden támaszt és magyarázatot elvesz és akkor már csak egyedül Ő marad:  egyetlen szál fonalon függve lóbál bennünket.

Ez a kép, ez a szó kulcsszóként hatott rám. Egyszerre meg tudtam érteni, hogy miért így történt minden; megint tudtam, hol vagyok, el tudtam fogadni. Az ’ingabiztonság’ nélkül nem tudtam volna ez egészet feldolgozni.

 A szívünkben való teljes gyermeki odaadás Istennek, melyhez mindig újra átverekedjük magunkat a saját életünk és a világ-események kihívásaiban, erőssé tesz minket és megőrzi hajlékonyságunkat.
Kentenich atya egyszer nővértársaimnak a saját életében sokszor kipróbált tanácsot adta:

„Minden, a legkisebb becsületsértés esetén is kérjük a Szűzanyát, hogy tegyen bennünket Krisztusban  gyermekké, könyörögje ki a számunkra az Ő szellemét, hogy mi is, ahogy Ő, csak a Mennyei Atya  dicsőségét keressük.“  

Kedves magyar Schönstatt-Családom, egy ilyen merész gyermeki ugráshoz  a szív hódító ereje és odaadása szükséges: mindkettő a magyar nép sajátja.

Jules Michelet, francia történész mondta egyszer: „A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája… E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket.”

 Szítsuk fel büszkeségünket, hogy merjük vállalni a hősiesség arisztokráciáját, a gyermeki hősies ugrást a Mennyei Atya karjába. Akkor biztonságra találunk magunk és népünk számára a mai zaklatott világban és korban. 

Gertrúd-Mária nővér

 
 
Top! Top!