Családok a Családért Egyesület Magyar Schönstatt Család
Kezdőlap arrow Hírek arrow Ha a házastársak közül csak az egyikük hívő
2017.07.22 [02:37]
 
 
  • German formal - Sie
  • Hungarian formal
Ha a házastársak közül csak az egyikük hívő Nyomtatás

Vörösmarty Mihály - Késő vágy A nehézségekkel és az esélyekkel való bánásról

 „Olyan szép lehetne az életünk, de hát a férjem nem hívő!”- „Ha hívő férfihez mentem volna férjhez, akkor most minden könnyebb lenne. Érdekes, hogy fiatal nőként azt gondoltam, ez nem olyan fontos.” „Be fog következni, hogy idővel ő is eljön velem a templomba.” 
Gyakran halljuk ezt, vagy éppen mi magunk mondjuk, női társaságban. De tényleg így van? Tényleg minden jobb lenne, ha a férjem gyakorló keresztény lenne? Azt gondolom, hogy könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy idealizáljuk a keresztény házasságot: túlzottan pozitívnak látjuk, saját házasságunkban ezzel szemben mindent negatív előjellel nézünk. 

Valóban: nincs közös hitünk, és fáj, hogy az imát, a miselátogatást, a Szentírás olvasását és az Istenről való elmélkedést mindig magunkban kell végeznünk, mivel annak az embernek, aki hozzám a legközelebb áll, mindez nem sokat jelent. De ami ennek ellenére közös bennünk, - vagy közös lehetne- egy egész sor dolog. „És arra, ami a mi közös dolgunk, mint pl. koncertek, olvasás, séta, a kert szépítése, és így tovább, erre koncentrálok. Nem hiszem, hogy Isten a férjemmel el szeretne szomorítani engem. Éppen ellenkezőleg: Isten szeretné, ha a kapcsolatunk egyre jobb lenne.” – mondta minap a 15 éve házas Kathi.

A másik oldal: Hogyan hatunk a férjeinkre?

Talán segít, ha egyszer a másik oldalra tekintünk, hogyan hat a mi „keresztény magatartásunk” a férjeinkre . Valószínűleg nekik sem mindig könnyű velünk.
Herbert meséli: „sértve érzem magam attól a módtól, ahogy a feleségem viszonyul hozzám. Szándékosan mondok módot, mert ez az elhárítás általában nem szavak síkján történik, hanem a viselkedésében és a gesztusaiban. Maga  a megtestesült szemrehányás. Minden, amit teszek, rossz, különösen, ha elmegyünk társaságba szórakozni.. Vagy ha azt javaslom neki, hogy találkozzunk olyan emberekkel, akik nem elég jók neki.”
Karl kiegészíti: „Nem az, amit mond, hanem a pillantása, pl. amikor elrakja a sörösüvegemet vagy kiüríti a hamutartót. Úgy viselkedik, mintha ezek a dolgok fertőző betegséget terjesztenének.” Arra a kérdésre: „Beszélt már erről a feleségével?” legyint, és úgy véli: „ „Ugyan, akkor csak egy előadás következik az ivás és a dohányzás veszélyeiről. Akkor az a pihentető hangulat, amit kerestem, végképp elszáll. Ezért szívesebben megyek a barátaimhoz a kocsmába, ott legalább jó a hangulat.”
Gyakran a vallásos kérdések előterében egymást kölcsönösen zavaró viselkedésmódok vannak, noha ezek gyáltalán nincsenek összefüggésben hitkérdésekkel.
Egyik pár sem idegesíti fel magát vagy bosszankodik valamilyen vallási tétel miatt. A viszonyulás módja, ami nem stimmel, a személyes bánásmód egymással, amit megterhelnek a kimondatlan kölcsönös elvárások, szemrehányások és zavaró dolgok.
Ha mi prédikációkat tartunk a mellékes dolgokról, ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy eltávolodik tőlünk és Istentől. Ezért nem kellene nekünk több hangsúlyt fektetni arra, hogy őt ne állítsuk állandóan falhoz, és magunkat ne tartsuk jobbnak? 

A figyelem és a tisztelet fontosabbak, mint minden különbség 

Jézus jó példa. Ő a „vámosok és bűnösök barátja” volt (Mt 11,19) a „tömeg”-ben. Ennek ellenére, ezek az emberek ismerték a beállítottságát, nem rejtette véka alá. De neki sikerült az áthidaló magatartás, hogy a véleményét világosan és egyértelműen, de szeretettel és alázattal közölje. Nem dühös felhanggal és fentről lefelé, hanem úgy, hogy a másik érezte: Elsősorban szeret engem ez a Jézus. És mivel a szívén viseli a sorsom, ezért azt is megmondja, ami nem annyira tetszik neki bennem. De ezt a kritikát vagy útmutatást el tudom fogadni, mert közben nem veszítem el az arcomat.
Tehát ne lépjünk fel úgy, mint a megtestesült szemrehányás, aki a férjének azt közvetíti: „Nehéz keresztet kell hordoznom, mert te nem vagy hívő!” De még ha nem is mondjuk ezt így ki, belül viszont meg vagyunk róla győződve, akkor ez a gondolat előbb-utóbb megmutatkozik a tetteinkben és a szavainkban. Egy férjnek, akár hívő, akár nem, el szabad várnia a feleségétől, hogy jót mondjon róla, és a „keresztény barátnői” előtt ne húzza le. Akár „keresztény”, akár nem, ha a férj kerül szóba, akkor mindig a jó tulajdonságai kellene, hogy az előtérbe kerüljenek, nem az, hogy nem hívő.
Még ha nehezünkre is esik a férjünk nem vallásos nézeteit és cselekedeteit elfogadnunk, amit viszont mindig meg kell tennünk az az, hogy személyiségét tiszteljük. Túl sok „keresztény” feleség közvetíti a férjének azt a benyomást, hogy ő „másodosztályú férj”. Szívesen együttélne valakivel, aki Önt csak „másodosztályú feleségnek” nézi?
„Felsőbbségi komplexusom volt, nem kisebbségi komplexusom”- ismeri be Erika egészen őszintén. „Amikor egyszer bementem a férjem irodájába, teljesen meg voltam lepődve, milyen nagyrabecsüléssel és figyelemmel fordultak felé a beosztottai. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor észrevettem, milyen keményen dolgozott, és milyen barátságos és előzékeny volt eközben. Egyszerűen észre lehetett venni a munkatársain, milyen jól érezték magukat a jó vállalati légkörben. A hazaúton sírtam. Milyen sokszor elrontottam az otthoni légkört a negatív hozzáállásommal. És közben ő nem tehetett erről, ő sem rossz férj, sem rossz apa nem volt. Csak a nézetei. Pontosabban szólva, bosszantott, hogy nem jött velem a templomba, úgy, mint a barátnőm férje tette. Aztán bocsánatot kértem tőle, ő pedig megölelt. Azóta sokkal jobban kijövünk. Most arra koncentrálok, hogy szeretetteljes feleség legyek, aki tiszteli a férjét, és akinek a társaságában jól érzi magát. Hogyan kellene különben egyszer majd éreznie az Isten szeretetét, ha először nem érzi az én igazi szeretetemet?”

Segítséget találni az imában, de a döntést átengedni Istennek

Jó dolog, hogy a segítségünkre van az ima, ahol a csalódásunkat mindig Isten elé tárhatjuk. De itt sem szabad korlátoltan csak a férjünk „megtérésé”-ért imádkoznunk, vagy abba a kísértésbe esni, hogy Istennek előírásokat akarjunk adni. Hisz nem az ő dolga, hogy mikor és egyáltalán hitre talál-e a férjünk, és kit használ a „megtérés eszközéül”?
Talán egyszerűen azt kérjük, hogy jó felesége tudjunk lenni a férjünknek, aki megtanulja úgy látni őt, ahogy Isten őt elgondolta, aki örül a pozitív vonásainak (ezek akkor még erősebben fognak előtérbe kerülni), és aki a férjének sok kis jel által értésére adja, hogy szereti és becsüli őt. 

Irigyen nézni a keresztény szomszédot- szükségünk van erre?

 És ne nézzük irigyen az úgynevezett „keresztény” házasságokat. Egy ilyen intim közösségben, mint a házasság, ahol két ember a legszűkebb térben él együtt, és ki kell jönniük egymással, egészen világos, hogy a különböző személyiségek és múlt okán problémák adódnak. És ezek gyakran nem csak problémák, hanem szabályszerű válságok. Ezért a keresztény házastársaknak ugyanúgy küzdeniük kell, mint más házasságokban. Még ha mindkét partner keresztény is, az a mód, ahogy vallásukat kifejezik és megélik, gyakran alapvetően különbözik.
„A nők másként hisznek”, ez nem csak egy könyvcím, hanem valóság. Itt is nagy szükség van magas szintű toleranciára és kölcsönös megértésre, hogy a társunkra ne erőltessük rá a saját vallásgyakorlatunkat, hanem tekintettel legyünk az övére. És időközben lehetnek olyan időszakok, amikor hitéletünkben annyira különbözőek lehetünk, hogy egy darabig mindkettőnknek egyedül kell mennie az úton.
Margot meséli például: „Már a barátságunk alatt megtanultuk, hogy közösen imádkozzunk; olyan szép volt. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az imaéletünk lesz nehéz a házaséletünkben. Ma már csak a gyerekekkel imádkozunk együtt. Mind a kettőnknek van egy bevett szokása, és egyikünk sem kap semmit, ha együtt imádkozunk. Először szörnyen csalódott voltam, és állandóan a lehetőségeken gondolkoztam, hogy hogyan lehetne ezen változtatni. Közben örülünk annak, hogy a hétköznapi beszélgetésben olyan jól kijövünk egymással, és azt gondolom, egyszer majd újra eljön oaz az idő, amikor közös imastílust tudunk kialakítani.” 

Csomókat oldani, hálókat szőni

 Mennyi mindent meg fogunk még élni, és milyen sok lehetőségünk van, hogy házaséletünket gazdaggá tegyük mindkettőnk számára, akkor is, ha csak az egyikünk keresztény. Nekem ebben az összefüggésben „Mária, mint a csomók oldója” nagyon kedves lett. Mária ismeri a „csomó”-imat, és a maga módján meg is fogja őket oldani. A maga módján, ez azt jelenti: a legjobb módon, még ha nem is úgy, ahogy én magam elgondolom. Gyakran sokáig tart, amíg egy ilyen csomó „megoldódik”, az időt rá kell hagynom. De a köztes időben viszont már , szőhetem a szeretet hálóját. 

Claudia Brehm

 (Die praktischen Seiten des Glaubens. Leben live 1.)

 
 
Top! Top!