Családok a Családért Egyesület Magyar Schönstatt Család
Kezdőlap arrow Hírek arrow Portrékönyv Ozsvári Csabáról
2017.08.18 [01:25]
 
 
  • German formal - Sie
  • Hungarian formal
Portrékönyv Ozsvári Csabáról Nyomtatás

Ozsvári Csaba (1963–2009) ötvösművész a hazai és nemzetközi egyházművészet – liturgikus ötvösség – kiemelkedő, másokkal össze nem hasonlítható, egyéni stílusú alakja volt. A Török Orsolya által szerkesztett könyvben felesége, gyermekei, barátai emlékeznek rá.

A visszaemlékezések alapján kirajzolódik előttünk egy olyan ember és művész személyisége, aki először istenkeresőként, majd később, élete nagyobbik részében Istenre rátaláló hívőként élte mindennapjait.
„Nem emlékszem arra, hogy gyermekkoromban bármiféle kapcsolatom lett volna Jézussal. Fiatalként 16–18 évesen kezdtem el a hittel és Jézus Krisztussal foglalkozni” – idézi fel korai ifjúságát az ötvösművész. A katonaságnál töltött ideje alatt egy jó barátjával sokat beszélgetett az élet értelméről, Istenről és a világról.

Mindketten rátaláltak Istenre: Ozsvári Csaba barátja az evangélikus egyházban találta meg az útját, ő pedig a katolikus egyházban és a Schönstatt Családmozgalomban. Megkötötte az „új szövetséget” Istennel, aki ettől kezdve meghatározta az életét. Krisztus vált élete középpontjává, az Istennel kötött szövetség számára élet- és munkaformává vált. „Eldöntöttem, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak az Istent szolgálni. Őt dicsőíteni a munkáimmal” – vallotta meg egyik nyilatkozatában. A visszaemlékezésekből egyértelmű, hogy Ozsvári Csaba szerette az egyházat. „A kisegyházat, az ecclesiolát is, ahogy Szent II. János Pál a családot nevezte, és a nagy egyházat egyaránt. Családapaként és az Anyaszentegyház hívő és hitvalló tagjaként is példakép lehet a számunkra.” Hiteles ember volt, akinek természetesen voltak gyengeségei is, így például hamar indulatba jött, de haragot senkivel nem tartott, rosszat másokra nem mondott.

Ötvösművészként vallotta, hogy „a művészet egyedüli oka és végső célja csak az lehet, hogy a mindenható Istent dicsőítse, és ezt az eltorzult arcú emberiséget újra felemelje Istenhez. Ahol ezt a célt nem találjuk, ott nincs semmiféle művészet, csak ördögi zűrzavar, és nem is érdemes róla beszélni.” Mivel nem élt burokban, tisztában volt azzal, hogy korunkban sokak számára túl idegennek hangzanak ezek a szavak, de leszögezte: „Én csak erről akarok beszélni, semmi másról, mert másról nem érdemes. Csak olyan művészetet szabad csinálni, amely az embert eredeti lényében szólítja meg, abban, ami romlatlan és gyermek mindenkiben, minden korban és körülmények között.” Liturgia és művészet kapcsolatáról pedig így fogalmazott: „Ha az egyház nem mond le a világ megtérítéséről, vagyis arról, hogy az embert ismét Isten közelébe vezesse, akkor nem mondhat le a legszentebb cselekedetben, a liturgiában sem a művészetről. Vagyis a szépségről, amely feloldhatatlan szoros kapcsolatban áll az igazsággal, a hittel és a szeretettel… Hogy egyházunk újból a szépség, az igazság, a remény, a hit és a szeretet otthona legyen…”

Ozsvári Csabában mély Mária-tisztelet élt. „Megértettem azt, hogy Mária azért van, hogy Jézushoz vezessen.” Felidézte a kánai menyegzőt, amikor Mária annak ellenére kéri Jézust, hogy ő azt mondja, „még nem jött el az én órám.” „Mária ki tudja járni Jézusnál, ami jó nekünk, nem azt, amit szeretnénk, hanem ami jó nekünk” – írta a művész. Ozsvári Csaba élete utolsó szentmiséjén, néhány órával a halála előtt, feleségével, mindenben hűséges társával, Imrivel közösen felajánlotta életét és mindennapi munkáját a Szűzanyának, a saját és gyermekeik lelki átalakulását kérve Máriától: „öröktől fogva szeretett az Isten, felemelte arcomat a földről és szívéhez vonzott” – így hangzott a házaspár imája, amit erre az alkalomra írtak.

A visszaemlékezések szerint Ozsvári Csabától nagyfokú alázatot követelt, hogy tudott közösségbe tartozni, tudott egy lenni a sok Schönstatt Mozgalomhoz tartozó tag közül. Közösséget vállalni és megnyílni mások előtt egy kivételes művésznek, „aki más utakat és csatornákat is használ az istenkapcsolatában, mint például a művészi önkifejezés, komoly alázatot mutat. Számára elég közös alap volt az Isten utáni vágyakozás és az elkötelezett életre való törekvés.” Ugyanilyen alázatra volt szüksége a mai szekularizált világban laikusként a nem demokratikus, hanem hierarchikus felépítésű egyház tagjának lenni. Ozsvári Csaba számára ez pedig különösen fontos volt.

A kötetben Kovács Gergely történész, okleveles posztulátor tanulmányában kifejti: a szentség modern teológiája nem elsősorban az erénygyakorlás hősiességét, hanem a mindannyiunk által megélhető Isten-közelséget tette az életszentség legfontosabb fokmérőjévé, és azt, hogy ez milyen hatást gyakorol közösségeinkre. Kovács Gergely szerint „Csaba életművét ilyen megközelítésben lenne jó minél jobban megismerni és megismertetni. Hivatásait: Istent dicsőítő és az ő egyházát szolgáló ötvösművészetét, családapaságát, az aratásra érlelődő személyiségét, mély lelki életét, önazonosságát és a mindezekben megnyilvánuló hitvallását. A mai világ és a mai egyház hozzá hasonló hiteles példaképeket kíván.”

(Családok a Családért Egyesület, 2016)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 
 
Top! Top!