Hogyan tudom eldönteni, hogy a negatívumokat élvezem, vagy azért rágódom egy fájdalmas helyzeten, mert meg akarom oldani?
A negatívumokon való csámcsogás jóízű! Sok újság él a negatívum élvezetéből. Ha egy férfi hűséges harminc évig, mit lehet arról írni?! De ha egy férj kidobja a feleségét az ötödik emeletről, az már érdekes!
Kísértésben vagyunk, hogy a negatívumot élvezzük. Ez veszélyes, mert a tagadás rombol. Hogyan döntjük el, hogy éppen ezt tesszük-e? Vesszük az adott helyzetet: pl. szomorú vagyok, mert valaki félreértett, rosszat feltételezett rólam, és ezt több embernek is hírül adta. Ha a gondolataim akörül forognak, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, tisztázzam-e magam, vagy hagyjam a csudába az egészet, akkor ez nem élvezkedés. Ez a gondolkodás előre visz, esetleg tettre sarkall és végül lassan megnyugszom. Ez a töprengés többször is megtörténhet, természetesen nem tudunk mindig azonnal dönteni. Ez jó.
Ha viszont újra és újra ízlelgetem a gondolatot: „Milyen igazságtalan, rosszindulatú volt a másik, pedig ÉN…”, és ismételten magam körül forgok, ez nem visz előre. Ez a tagadás haragba, gyűlöletbe fordul, mérgezi az embert.