Ferenc pápa ma (2015. 09. 03.) kora délután találkozott a káptalanukon résztvevő Schönstatt Atyákkal. Gyönyörű beszédében a papságban megélt imádságról, szolgálatról és testvéri szeretetről beszélt az összegyűlt papoknak.
„Kedves paptestvérek!
Boldog vagyok, hogy veletek lehetek ezen a találkozón. Köszönetet mondok Juan Pablónak [az argentin Juan Pablo Catoggio, a papi mozgalom nemrég megválasztott új legfőbb elöljárója] szavaiért, valamint azért a szeretetért, melyről a mozgalom tagjait képviselve tett tanúságot. Itt él még emlékezetemben a tavalyi találkozó is.
Az V. általános káptalan, melyet most tartotok, alkalmat adott Joseph Kentenich atya munkásságából fakadó mozgalom alapítása 50. évfordulójának megünneplésére. A sok éves út után az alapító karizma élőn tartására fordítotok gondot, valamint arra, hogy átadhassátok azt a fiatalabbaknak. Én is figyelek arra, hogy a karizmát megtarthassák és továbbadhassák, olyan módon, hogy továbbra is megihlesse és támogassa életüket és küldetésüket. Tudjátok, hogy egy karizma nem egy múzeumi darab, amely érintetlenül áll egy vitrinben, csak nézhetjük, semmi több. A hűség, vagyis a karizma sértetlen megőrzése, egyáltalán nem azt jelenti, hogy pecséttel belezárnánk egy üvegbe, mint valami desztillált vizet, nehogy külső szennyezés érje. Nem, a karizmát nem őrizhetjük elzártan; ki kell nyitnunk, engedni, hogy előlépjen, hogy kapcsolatba kerüljön a valósággal, az emberekkel, az ő gondjaikkal és nehézségeikkel. Így, a valósággal való termékeny találkozásban növekszik a karizma, megújul, és a valóságot is átformálja, átalakítja a lelkiség ereje által, amelyet az adott karizma magában hordoz.
Kentenich atya nagyon jól beszélt, amikor azt mondta, hogy „fülünket tegyük Isten szívére, kezünkkel pedig tapintsuk ki a kor pulzusát”. Ez a hiteles lelki élet két pillére. Egyrészt a kapcsolat Istennel. Ővé az elsőbbség, aki előbb szeretett minket; mielőtt bármire is gondolni tudnánk, Ő már végtelen szeretetével megelőzött bennünket. Szent Pál arra figyelmeztet bennünket, hogy egy dologra se tekintsünk úgy, mintha tőlünk származna, hiszen a képességünk Istentől van (vö. 2 Kor 3,4-6). Ma a zsolozsmában, Nagy Szent Gergelytől való olvasmány a papról beszél nekünk, aki őrszemként helyeztek a nép közé, hogy messziről meglássa mindazt, ami közelít. (vö. Ezekiel könyvéről mondott szentbeszéd, Lib. 1,11,4). Ilyen a pap. A virrasztó papról beszélek, mert az a pap, aki alszik, bármilyen magasan is legyen, nem lát semmit. Ilyen a pap. Testvéreihez hasonlóan ő is gyöngeségének, erőtlenségének síkságán áll. Ám az Úr meghívja, hogy magasra emelje, hogy az imádság őrtornyába helyezze, Isten magasságába; meghívja, hogy párbeszédbe lépjen Vele, a szeretet, az atya és gyermeke, testvérek párbeszédébe, amelyben megérzi Isten szívének dobogását, s megtanulja észrevenni azt egyre távolabbról, egyre lentebbről is. Mindig magával ragadott Mózes személye, aki népe körében, a jajkiáltások, a fáraóval vívott küzdelmek, a megoldandó súlyos problémák között volt. Mint amikor a tenger partján áll és látja közeledni a fáraó seregét: »Mit tegyek most?« Egy ember, akit Isten őrszemül rendelt. Fölemelte a magasba és szemtől szemben beszélt vele. Mihaszna! – mondanánk. Mit is mond a Biblia? Hogy ő volt a legalázatosabb ember a földön. Nem volt Mózesnél alázatosabb ember. Amikor engedjük, hogy fölemeljenek minket az imádság őrtornyába, az Istennel való bensőséges kapcsolatba testvéreink szolgálva, akkor a jel az alázat. Nem tudom, találkoztatok-e ilyennel. Ellenben, amikor kicsit „kakasokká”, megelégedetté váltok, mert már félúton jártok, vagy mert azt hisszük, hogy elegendőek vagyunk mi.
Az Úr az imádságban vár minket – kérlek, ne hagyjátok el –, Igéjének szemlélésében, a zsolozsma elimádkozásában. Nem jó út elhanyagolni az imádságot, vagy még rosszabb, abbahagyni azt egy minket magába szippantó szolgálat kifogásával, mert „ha nem az Úr építi a házat, építői hiába dolgoznak rajta” (Zsolt 127,1). Súlyos hiba lenne azt gondolni, hogy a karizmát megtarthatjuk élőn, ha a külső struktúrákra, a sémákra, a módszerekre vagy a külalakra összpontosítunk. Isten mentsen meg minket a funkcionalizmustól. A karizma éltető ereje az »első szeretetnél« (Jel 2,4) gyökerezik. Jeremiás második fejezetéből: »Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére…, amikor utánam jöttél a pusztában« (2,2). Az első szeretet, visszatérés az első szeretethez. Az első szeretet, melyet minden nap meg kell újítani, abban áll, hogy készségesen figyelünk és szerelmesek nagylelkűségével válaszolunk. A szemlélődésben megnyílunk a Lélek újdonságaira, a meglepetésre, ahogyan te is mondtad, megengedjük, hogy az Úr meglepjen bennünket és kiépítse a kegyelem ösvényeit életünkben. Ott kell működnie bennünk ennek az egészséges és szükséges önmagunktól való távolságvételnek, amelyben mi magunk visszahúzódunk, hogy Krisztus foglalja el életünk középpontját. Kérlek, ne legyetek önközpontúak! Soha a középpontban!
A második pillért ez a kifejezés mutatja: »tapintsátok ki az kor pulzusát«, a valóságot, az embereket. Nem kell félni a valóságtól. A valóságot úgy kell fogadni, ahogy van, miként a kapus, amikor lövik a labdát, arra figyel, ahonnan jön a labda, így próbálja kivédeni. A valóságban az Úr vár minket, általa beszél hozzánk, megmutatja magát nekünk. Az imában az Istennel folytatott párbeszéd elvezet minket ahhoz, hogy az emberekben és a körülményeinkben is meg tudjuk hallani az Ő hangját. Nincs két külön fülünk, egy az Istenre, egy pedig a valóságra. Amikor testvéreinkkel találkozunk, különösen azokkal, szemünk előtt vannak, vagy azokkal, akik a világból kevésbé elviselhetők, mit látunk? Számolunk-e azzal, hogy Isten szereti őket, hogy ugyanolyan testet vett magára Krisztus, mint az övék, vagy közömbösek maradunk problémáikkal szemben? Mit kér tőlem az Úr ebben a helyzetben? Korunk pulzusát kitapintani elvárja tőlünk a szemlélődést a családias kapcsolatot Istennel, a szüntelen és sokszor unalmas imádságot, amely a szolgálatra irányul. Az imádságban megtanuljuk, hogy ne kerüljük ki Krisztust, aki ott szenved testvéreiben. Az imádságban szolgálni tanulunk.
A szolgálat, egy pap életének meghatározó jegye! Nem ok nélkül szolgálati papság a miénk: a keresztségben kapott papság szolgálatára. Ti gyakorlatilag az utolsóként megalapított része vagytok Kentenich atya mozgalmának; ez egy nagy tanúságot hordoz magában, valami szépet. Az, hogy az »utolsók« vagytok, világosan mutatja azt a helyet, amelyet a papoknak el kell foglalniuk testvéreikkel szemben. A pap nem áll magasabban, nincs előrébb másoknál, hanem velük együtt jár, ugyanazzal a szeretettel szereti őket, mint Krisztus, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért (vö. Mt 20,28). Azt hiszem, lényegében ebben áll az, amit a ti alapítótok akart a papoktól: érdekek nélkül szolgálni az Egyházat, az egész közösséget, a Mozgalmat, hogy megőrizzétek az egységet és a küldetést. A papnak, egyrészt föl kell mennie a szemlélődés őrtornyába, hogy belelásson Isten szívébe, másrészt pedig alá kell merülnie – az előrehaladás a keresztény életben való alámerülésben áll – a szolgálatba, és megmosni, ápolni és bekötözni testvérei sebeit. Annyi erkölcsi és lelki seb van, melyek földre löknek az élet útján. Kérjük az Urat, hogy adjon az övéhez hasonló hátat, amellyel erősen hordozhatjuk azokat, akik elvesztették a reményt, akik elveszettnek tűnnek, akikre senki sem figyel már… és kérjük, hogy szabadítson meg minket a törtetéstől papi életünkben.
Kétségtelenül, sokat igénylő feladat, hogy elfogadhatónak, netalán szépnek tartsuk a papi közösséget. Kérlek benneteket, egyedül soha! A papi szolgálatot nem lehet egyszemélyesként mi több individualistán értelmezni. A testvériség a tanítványság nagy iskolája. Előfeltételezi önátadásunkat Istennek és testvéreinknek, segít minket abban, hogy növekedjünk a szeretetben és az egységben, így életünkkel adott tanúságtételünk termékenyebbé válik. nem mi választjuk testvéreinket, de mi vagyunk azok, akik tudatosan és termékenyen dönthetünk amellett, hogy úgy szeretjük őket, amint vannak, hibáikkal és erényeikkel, korlátaikkal és lehetőségeikkel együtt. Kérlek, közösségeitekben ne legyen soha közöny. Viselkedjetek férfiként! Ha támadnak is viták vagy véleménykülönbségek, ne aggódjatok, jobb a vita heve mint a közönynek, a testvéri szeretet valódi sírjának ridegsége.
Végül, szeretettel, megértéssel, párbeszéddel, őszinteséggel, imádsággal és megbocsátással mindent le lehet győzni, a testvériesség új erőre, új lendületre lelhet, örömmel fog eltölteni benneteket papságotok. Tanuljátok támogatni egymást, vitatkozni és megbocsátani is. De mindenekelőtt tanuljátok meg szeretni egymást.
Szemlélődés, szolgálat, testvériség. Ezt a három hozzáállást szeretném megosztani veletek, amelyek segíthetnek a papi életben.
Találkozónk végén, engedjétek meg hogy rátok bízzak három dolgot. Első helyen, álljatok a családok mellé és viseljétek gondjukat, szükségük van arra, hogy mellettük legyetek, hogy szentül élhessék meg szeretet- és élet szövetségüket, különösen azoknak, akikre válság vagy a nehézség ideje jár. Második helyen, itt a közeli Irgalmasság Jubileumára gondolok, szánjatok sok időt a kiengesztelődés szentségének. Legyetek nagy megbocsátók, kérlek benneteket! Szívesen emlékezem egy testvérre Buenos Airesből, aki nagy megbocsátó. Közel egyidős velem és néha kétségei támadtak, hogy túl megbocsátó. Egy nap megkérdeztem tőle: »Mit teszel, ha jönnek a kétségek?«, »Bemegyek a kápolnába, a szentségházra nézek és azt mondom: ’Uram, bocsáss meg nekem, ha ma túl megbocsátó voltam, de nyilvánvaló, hogy te adtál rossz példát nekem!’« Közösségeitek legyenek Isten irgalmasságának és gyöngéd szeretetének tanúi. Harmadik helyen azt kérem tőletek, hogy imádkozzatok értem, mert szükségem van rá.
Szeretettel bízlak benneteket a Háromszor Csodálatos Anya oltalmára. Isten áldjon benneteket! Köszönöm!”
Képek: L\'Osservatore Romano
Schönstatt-Patres / Padres de Schoenstatt / Schoenstatt Fathers
