Német katolikus pap, palottinus szerzetes, a Schönstatt megújulási mozgalom alapítója.
Schönstatt középpontjában a Máriával kötött Szeretetszövetség áll, melyet Kentenich atya és fiú közössége kötött 1914 október 18-án Németországban a Rajna menti Vallendar városka Schönstatt kollégiumában. E szövetség lényege, hogy odaajándékozzák megfeszített munkájukat, törekvéseiket és az ezzel járó áldozatokat Máriának, ő pedig gondoskodik arról, hogy Krisztus újjászülessen szívükben és közösségükben és ott újból élővé váljon. A hely, ahol ez történt: a schönstatti kápolna azóta valóságos zarándok kegyhely lett. Kentenich atya a második világháború alatt négy és fél évet töltött Dachauban, náci koncentrációs táborban. A háború után Schönstatt világméretű kiterjedést élt meg. Európán kívül Afrikában, Dél-Ázsiában, Amerikában főleg Dél-Amerikában indult nagy virágzásnak.
Kentenich atya azon alapítók közé tartozik, akik megélték művük egyházi elismerését. Alapos egyházi vizsgálatok és próbatétel után 1965 decemberében kapta meg a Schönstatt mozgalom és Kentenich atya VI. Pál pápától a "Nihil obstat"-ot.
P.Kentenich József, az alapító
Kentenich atya azon alapítók sorába tartozott, akik a Szentlélek ösztönzésére az egyházon belül közösségeket hívtak életre, hogy így bizonyos szolgálatokat végezzenek az egyház számára.
Kentenich atya teremtő munkássága nyomán jött létre a Schönstatti Apostoli Mozgalom.
Ahogy ez más alapítások esetén is lenni szokott, Kentenich atya műve is jellegzetesen egyéni vonásokat mutat. Ez megmutatkozik már első ránézésre, külső szerkezetében is. Addig, míg más alapítók csak egy, legfeljebb két rendet alapítottak, addig Kentenich atya egész sor közösséget hívott életre. Ezeknek csak egy kis része tartozik a hagyományos értelemben vett szerzetesrendek kategóriájába.
Ha áttekintjük a Schönstatti Apostoli Mozgalom szerkezetét, ahogy az 1968-ban, Kentenich atya halálakor tagozódott, akkor először is látunk hat közösséget, amelyek mind az ún. világi intézmények kategóriájába tartoznak. Ezeket a jövőben „kötelék”-nek nevezzük :
- egyházmegyés schönstatti papok köteléke
- schönstatti atyák köteléke
- Mária-testvérek köteléke
- schönstatti családok köteléke
- Mária-nővérek köteléke
- schönstatti nők köteléke
Ezen szerzetesszerű közösségek mellett élnek a kissé lazább „szövetségek”:
- családszövetség
- schönstatti férfiak szövetsége
- anyák szövetsége
- dolgozó nők szövetsége.
A szövetségekhez csatlakoznak a még kevesebb kötöttséget jelentő „liga” közösségek:
- papok,
- családok,
- férfiak,
- anyák
- egyedülálló nők számára.
Ezek a közösségek -- ahogy a többi felsorolt közösség is -- egymástól mind a vezetésben, mind az életvitelben független, önálló közösségek.
Ez azonban még nem minden! Létezik még schönstatti népmisszió és a zarándokmozgalom valamint a betegek apostoli mozgalma, amelyben újra megtalálható a már felsorolt szövetség-liga-népmisszió és zarándokmozgalomra való tagozódás. Végül pedig nem szabad elfelejtkezni az ifjúsági szervezetekről, melyeket Kentenich atya lányok és fiúk, tanulók és dolgozók számára alapított.
A Kentenich atya által alapított közösségek helyet adnak papoknak és laikusoknak egyaránt. Egy részük a hagyományos értelemben vett szerzetesrendek bizonyos továbbfejlesztésének felelnek meg, míg más közösségei inkább az egyházi egyesületek kategóriájába tartoznak. Ehhez még azt is vegyük hozzá, hogy a közösségeknek csak egy kis része ismeri és gyakorolja a közösségben való együttélést, míg a nagy többség a világban szétszórva él egyedül vagy a családjában, ott, ahol a hivatásának kibontakozására a saját elhatározásából a lakóhelyét kialakította.
Kentenich atya alapítása tehát első ránézésre is a közösségeknek olyan sorát mutatja, amelyhez nem találunk hasonlót az eddigi egyháztörténelemben, hacsak magát az egyházat nem tekintjük. Ez a megállapítás egy fontos utalást tartalmaz. Valóban Kentenich atya nem kevesebbet akart, mint egy "kis egyházat" alapítani, amelyben tükröződik az egyház és az élet gazdag sokfélesége. Ilyen módon akart lehetőleg minden területen és síkon gyümölcsöző, eleven élettel szolgálni az egyháznak.
Természetesen ez a sok tagból álló mű nem egyszerre jött létre. Egész papi életére szükség volt hozzá. Mégis minden közösség eredete egyetlen eseményhez nyúlik vissza: a Szűzanyával való Szeretetszövetségre, melyet 1914. október 18-án a schönstatti szentélyben kötöttek.
De nemcsak Kentenich atya hosszú életére, hanem egész életerejére is szükség volt, hogy alapító munkáját elvégezhesse. A régi alapítók is tudták, hogy minden időben készen kell lenniük, hogy magukat a művükért áldozatul odaadják. Így tekintette Kentenich atya is az életét, ezen belül életének két szakaszát, különösen is: az 1941-45 közötti éveket a nácik üldözése miatt Dachauban koncentrációs táborban töltötte, 1951-1965 között pedig művéért 14 évet töltött száműzetésben.
A kor jeleinek értelmezője
Kentenich atya korunknak azon emberei közé tartozott, akik felismerték már az első világháború előtt, hogy egy mélyreható és teljes történelmi változás, egy korforduló előtt állunk. A schönstatti mű alapító okmányában 1914. október 18-án már az óriási léptekkel közeledő új korról olvashatunk. A húszas és harmincas években lelkigyakorlatos kurzusokban fejtette ki ezrek előtt korunk alapvető tendenciáit és értelmezte a korjeleit. A II. világháború kitörését nyíltan egy nagy világkatasztrófának és korfordulónak tartotta már rögtön az elején. A korforduló legfontosabb jeleiként nevezte meg:
a) az eddig érvényes emberkép megváltozását,
b) megváltozik az embernek és a társadalomnak a viszonya a keresztény kinyilatkoztatás Istenéhez,
c) megváltoznak az emberek és a nemzetek közötti alapvető társadalmi struktúrák.
Kentenich atya nem elégedett meg azzal, hogy diagnosztizálja a kort. Az események tettekre ösztönözték, mivel bennük Isten cselekvésre hívó hangját hallotta meg.
Isten Kentenich atya számára alapvetően az élet Istene volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy egyszerűen az elevenek Istene vagy az élet forrása, hanem hogy az általa alkotott élettel összeköttetésben marad, a számára legigazibb valójában állandóan jelen van, és hatékonyan működik benne. Ebből következik, hogy Istent és az Ő akaratát mindenben meg lehet találni: minden dologban, eseményben és körülményben, de minden emberben és emberi találkozásban is.
A gondviselésnek ilyen gyakorlati szemléletéből érthető, hogy Kentenich atya alapító tevékenysége kezdettől fogva együtt haladt a kor eseményeinek figyelmes vizsgálatával és értelmezésével.
Mint alapítónak nem az volt a szándéka, hogy közösségei elsősorban korszerűek legyenek, hanem mindenekfelett azt akarta, hogy megfeleljenek Isten akaratának, mely az eseményekben megmutatkozott.
Az élet Istenében való ilyen hit tette Kentenich atyát a remény és a bizalom emberévé. A korforduló sokféle változása, konfliktusa és katasztrófája nem tette borúlátóvá. A nagy összeomlásban egy új, történelmi kor eljövetelének első jeleit látta. Így ír egy helyen erről:
"Isten az élet Istene... Ahol Ő engedi, hogy valami összetörjön és elpusztuljon, ott új életet akar alkotni. Az elvetett búzaszemnek is előbb meg kell halnia ahhoz, hogy termést hozhasson. Elakad a lélegzetünk a sok borzalom láttán, amikor körülnézünk a mai fizikai, erkölcsi és szellemi világban. Transitus Domini est!
Egy csodálatos világnak, egy csodálatos rendnek kell jönnie, mely számára ilyen katasztrófák és gigászi pusztulás készíti elő a helyet" (1949).
A katolikus pap
Kentenich atya alakjának lényeges vonása, hogy katolikus pap volt. 1910. július 8-án szentelték pappá. Egész életén át töretlen radikalizmussal élte papi hivatását, melyet Krisztus szolgálatába és ezzel az egyház szolgálatába való teljes önátadásként értelmezett. Egész életét bevetette az egyházért. Az egyház volt egyetlen nagy szerelme. Ezért rendkívül nagy súlyt fektetett arra, hogy ne a saját akaratát kövesse, és ne egy saját művet építsen, hanem Isten akaratát és művét mely az ő számára az egyházban testesült meg.
Kentenich atya esetében annak a jelzőnek, hogy "az egyház fia" még egy sajátos, mély értelme is van. Kentenich atya nemcsak egyszerűen az egyház szolgálatában állt, hanem Isten arra rendelte, hogy az egyházban különleges szolgálatot teljesítsen. Új közösségek alapításával kellett az egyházat gazdagítania, és ezekben gyümölcsöt hoznia az egyház számára.
Első megközelítésben azt lehet mondani, hogy ezekben a közösségekben újfajta, egyéni és közösségi keresztény egzisztenciának a kimunkálásáról és megvalósításáról volt szó. Egy olyan keresztény egzisztenciáról, amely megfelel a mai korforduló követelményeinek. Szent Pálra támaszkodva Kentenich atya arról beszélt, hogy az ő schönstatti közösségeiben az "új emberről" és az "új közösségről" van szó. Az új emberről az új közösségben. A közösségek sokféleségének ebben az összefüggésében kettős célja van: egyrészt az új ember és az új közösség koncepciója keresztény és egyházi élet minden síkján és területén hatékony lehet, másrészt mindenféle állapotú, nemű és hivatású kereszténynek lehetőséget nyújt korszerű, eredeti keresztény élet megvalósításához.
Kentenich atya a már említetteken kívül még két másik feladat megoldására is hivatást érzett:
1. A schönstatti műben új modellt valósított meg az egyes keresztény közösségek és intézmények egymáshoz való viszonyát illetően is. Ezzel a modellel megoldást kívánt adni olyan fontos kérdésekre, mint az egység és sokféleség, a tekintély és szabadság, központ és periféria közötti viszonyok problémái. Ezek a kérdések a zsinat után újra rendkívül sürgetőek lettek.
Az egyház előtt világossá vált, hogy csak akkor lehet minden keresztény számára az "egyetlen és szent Egyház", ha megoldja ezeket a kérdéseket, és egyre inkább univerzális világegyházzá válik. Úgy gondolta, hogy e kérdések megoldására példaként szolgálhat Schönstatt, ahol mindennek megvan a megfelelő helye és működési területe: az egységnek és az élet sokféleségének, a tekintélynek és az eleven szabadságnak, a felső vezetésnek és az alulról jövő kezdeményezésnek egyaránt.
2. Kentenich atya szándéka szerint Schönstatt alkotó módon járulhat hozzá az egyháznak és a keresztényeknek a világgal való új kapcsolatához, mely egyrészt egy új kezdeményezést jelent a világ felé irányuló közvetlen egyházi apostolkodásra (beleértve a nem keresztény népek evangelizációját is). Másrészt a modern világban megélt, új stílusú vallásosság alapvetően igent mond a világra, a világban való feladatára és a teremtett valóságok relatív autonómiájára.
Az apostolkodás kulcsszavát Kentenich atya Palotti Szent Vincétől vette át: "apostoli világszövetség". A modern keresztény vallásosság alapfogalmát pedig így fogalmazta meg: "eszköz- és hétköznap-vallásosság".
Ahogy az a kiválasztott emberek esetében gyakran lenni szokott, a hivatásuk keresztviselésre és szenvedésre is szól egyúttal. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk szent Pálról: "Ez a férfi az én kiválasztott eszközöm... meg fogom neki mutatni, hogy mennyit kell majd énértem szenvednie" (ApCsel 9,15).
Az áldozat és kereszt legtöbbször azzal kezdődik, hogy a meghívott eszközt nem ismerik fel, ellenállásba ütközik, állhatatosságát és hűségét keménynyakúságnak és gőgnek ítélik. Ezenkívül gyakran még az is előfordul, hogy szolgálatát az egyház sem fogadja el, vagy csak igen nagy nehézségek árán ismeri el. Mindez azzal függ össze, hogy ezek a férfiak és nők Isten vezetése alatt állnak, melynek saját logikája és útja van. Itt megint világossá válik, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink, az Ő útjai nem a mi útjaink. Kentenich atya természetes magától értetődőséggel fogadta a küldetésével együtt járó keresztet és szenvedést. 1951-ben, száműzetésének előestéjén így nyilatkozott egyik munkatársának: "Egy evilági műért az evilági áldozathozatal teljesen rendjén való". Hasonlóképpen 1941 őszén az utolsó előadásában kifejezte: "A mű, amelyért egész életemet bevetettem, méltó a vérem ontására".
Az atya és nevelő
A feladat, melyre Isten Kentenich atyát kiválasztotta, a Schönstatt-mű alapítása volt. Ha ezt a megbízatást pontosabban akarjuk jellemezni, akkor ez arra vonatkozott, hogy atya és nevelő legyen.
Az egyház valamennyi vallásos közösségének, szerzetesrendjének és kongregációjának alapítói az általuk alapított társaság rang és funkció szerinti, szellemi atyjai voltak. Ennek az atyaságnak a megvalósítása pedig nem képzelhető el anélkül, hogy az alapító ne volna egyúttal nevelő is.
Ugyanez vonatkozik Kentenich atyára. Mégis, talán lehet azt mondani, hogy az ő esetében az atyai és nevelői küldetésnek sajátos aktualitása és különös jelentősége volt. Korunkban ugyanis elveszett az Istenben, mint atyában való hit, elveszett az igazi emberi atyaság és atyai tekintély, és végül elveszett a család és a családiasság eszménye az egyházban és a világban egyaránt. Kentenich atyának az volt a küldetése, hogy a schönstatti alapításban hatékonyan ellensúlyozza ezt a hármas hiányt: személyében és működésében Isten atyaságának képét a lehető legmélyebben lehessen átélni és látni, és ezáltal a földi, emberi atyaság lényege is újra világos legyen és méltóságát ismét visszanyerje. Ennek megfelelően mind Schönstatt egésze, mind az egyes tagközösségek is Kentenich atya atyai gondoskodása alatt, egy családmodell szerint szerveződtek. Ennek a célja volt még az is, hogy hitelesen bemutassák a jövő egyházának, mint Isten családjának, családias szerkezetét és családias légkörét.
Így Kentenich atya életében és működésében elsősorban mint az övéinek atyja mutatkozott meg. Már a pappá szentelését és kezdeti papi működését is úgy fogta fel, mint az atyaság szolgálatát. Az ő elképzelése szerint az egyház papjának és lelkipásztorának az az elsőrendű hivatása, hogy mindenekelőtt és mindenben atyja legyen övéinek. Az atyaság Kentenich atya számára önzetlen szolgálatot jelentett, a mások életének, a rábízottaknak, a gyermekeknek, a családoknak az önzetlen szolgálatát, és ez az atyakép lényegesen különbözött a ma hitelét vesztett atyaképektől. Kentenich atya szemléletében és gyakorlatában az volt az atyának a szerepe, ami Keresztelő Szent Jánost is jellemezte a Megváltóval való kapcsolatában: "Neki növekednie kell, nekem csökkennem" vagy más szóval a vetőmag szerepét kell játszania. Mert élet csak életből keletkezik -- mondta számtalanszor Kentenich atya --, olyan életből, amely kész az új életért önmagát feláldozni.
Ugyanez a törvény vonatkozik minden nevelőre is. Egy apa, aki komolyan veszi az apaságát, törvényszerűen kell, hogy nevelő is legyen. Természetesen olyan nevelő, aki a nevelésben önzetlenül szolgálja mások életét. Ebben az összefüggésben gyakran idézte Kentenich atya Don Bosco szavait, aki szerint nevelni annyit jelent, mint "szeretni anélkül, hogy a saját szeretet szóhoz jutna".
Jól látható, hogy Kentenich atya számára az a küldetés, hogy schönstatti közösségeivel korunk egyháza és társadalma számára az "új ember" és az "új közösség" képét kivésse, szüntelen, odaadó nevelői tevékenység kötelességét jelentette. Kentenich atya teljes szívével nevelő volt, éspedig tehetséges nevelő, aki meg volt arról győződve, hogy azoké a jövő, akik sikeresen tudnak nevelni.
Eközben világos nevelői célkitűzés állt előtte: a tökéletes, keresztény szabadságra jutott ember, akiben uralomra jutott a kegyelem. A lélekkel, erkölccsel, istenivel átitatott ember, akiben harmonikusan kapcsolódik egymáshoz a természet és a kegyelem, aki nem szolgája sem a saját szenvedélyeinek, de korunk elszemélytelenítő hatalmainak sem, aki képes irányítani magát és rávésni a világra Krisztus képét.
E mélyreható feladat megvalósításáért Kentenich atya már fiatal korában hozzákezdett saját pedagógiai módszerének kidolgozásához. Ez nem más, mint a schönstatti eszmény-, bizalom-, mozgalom-, szövetség- és szabadságpedagógia. A schönstatti közösségekben ezt a pedagógiát állandóan kipróbálták és igazolták. Így tudtak ezek a közösségek Kentenich atya halála után is mint "az új ember és az új közösség" termékeny iskolái az egyház és a világ számára hatékonyak maradni.
Mária prófétája és eszköze
Minden bizonnyal Kentenich atya alakjának és egyben működésének is legjellegzetesebb vonása az Úr anyjával, a boldogságos Szűz Máriával való kapcsolata volt. Ezt a kapcsolatot röviden ebben a megállapításban lehet összefoglalni: a Szűzanya prófétája és eszköze volt.
Kétféle értelemben is prófétája volt a Szűzanyának Kentenich atya:
1. Saját szavai szerint az volt a megbízatása, hogy a jelen összeomlása közepette újból felmutassa és hirdesse a Szűzanya dicsőségét, mely az ő szemében két dolgot jelentett:
a) Mária az egyház és az egyes keresztények mintaképe és előképe. Abban az átalakulási folyamatban, amelyen a mai egyház is keresztül megy, Mária hatalmas alakja áll előtte. Ő igazít útba bennünket. Ugyanígy Mária az Isten által nekünk ajándékozott vezércsillag is, aki segít újjáalakítani az egyéni keresztény egzisztenciákat; és megoldani a mai kor mélyreható antropológiai krízisét. Végső soron ő az új kultúra "új embere", az Isten gyermekeinek tökéletes szabadságát megvalósító ember mintaképe.
b) Mária egy elragadó és páratlan eszköz isteni Fia oldalán az emberi nem megváltásának szolgálatában. Mária eszköz-szerepét Kentenich atya igen tömören így fogalmazta meg: "Ő a hivatalos, állandó társa és segítője az Üdvözítőnek, az egész teremtés fejének a megváltás művében". E kijelentésének teljes tartalmát és súlyát csak akkor értjük meg, ha szem előtt tartjuk azt, hogy Isten viselkedésének és eljárásának alaptörvényévé tette az eszközökön és eszközszerű másodlagos okokon keresztüli hatást, mind a teremtésben, mind a megváltásban. Ezért Mária -- Krisztus emberi természete után -- ennek az alaptörvénynek a legmagasabb, klasszikus megtestesítője. Kentenich atya számára minden másnál fontosabb volt, hogy Máriát ebben a szerepében is elismerje és felismerje az ember. Mária Isten akarata szerint -- amint ezt az üdvösség művének konkrét alakulása mutatja -- egyszer s mindenkorra Krisztust hordozó, Krisztust hozó; Krisztus anyja és a keresztények anyja. Krisztushoz és a megváltáshoz csak őrajta keresztül juthatunk.
2. Kentenich atya prófétai küldetése azonban nem csak úgy általában vonatkozott a Szűzanya alakjára és működésére. Sokkal inkább vonatkozott arra a konkrét eseményre, amellyel a Szűzanya napjaink egyházának életébe belenyúlt: Schönstattra. Itt Kentenich atyának kettős szerepjutott. Egyrészt eszköze volt a Szűzanyának, másrészt tanúja és hirdetője lett az eseményeknek: az egykori schönstatti kolostor temetőkápolnája átváltozott egy Mária-szentéllyé, az "új ember" és az "új közösség" műhelyévé.
Ebben a küldetésben láthatjuk, hogy milyen módon lett Kentenich atya a Szűzanya eszköze, és hogyan maradt az, egész élete végéig. Kentenich atya máriás eszköz-szolgálata szorosan következett a Szűzanya anyai-nevelői küldetéséből. Mária szövetséget kötött vele, és mint sajátját használta, hogy általa, mint alapító, lelkiatya és nevelő által új, Krisztushoz hasonló embert alakítson. Ez mindig is az ő feladata volt, mint aki Krisztus anyja, az egyház anyja és a keresztények anyja.
Kentenich atya egész életén át teljesen meg volt győződve a tények alapján arról, hogy ő semmi más, mint a Szűzanyának egy eszköze. Az ezüstmisés jubileumán mondta, hogy őt senki más nem alakította, rá senki más nem volt hatással, csak egyedül Szűz Mária. Később még azt is hozzáfűzte, hogy mindezt Mária bizonyos "féltékenységgel" tette, mert nem akarta, hogy valaki is rajta kívül még befolyásolhassa. Ennek a tudata sürgette őt arra, hogy a Szűzanyának a szolgálatát megbecsülje és elismerje: mindaz, ami Schönstattban történt, ami innen elindult, az az Ő műve! Eszközhivatásának jellegzetessége volt az az el nem lankadó, győzelmes bizalom is, mely az emberileg kilátástalan helyzetekben eltöltötte. Minden időben szilárdan hitte, hogy a Szűzanya tökéletes módon gondoskodni fog mindenről, és ahogy az Újszövetség idejében, úgy a mai korok küzdelmeiből is győztesen fog kikerülni.