Másfél évtizede járunk Óbudavárra a családnapokra – körülményeinknek megfelelően hol csecsemővel, hol kisgyerekkel, hol mindkettővel (hárommal, néggyel) egyszerre. Részt vettünk annak idején Bíró László püspök atyával a Házaspárok útja felszentelésén is, majd éveken keresztül sóvárogtunk, hogy egyszer talán újra végigjárhatjuk. De hiába: miután kisgyermekeink elviselték délelőtt a hiányunkat, délután feltétlenül szükségük volt ránk – ráadásul gyakran negyven fok környékére kúszott a hőmérő higanyszála. Úgy éreztük, hogy rólunk szól Kentenich atya mondása: hiába úszunk a kegyelem tengerében, ha nem kortyolunk belőle, szomjan halunk. De nem volt módunk kortyolni, csak tátogtunk a parton. Beszélgetésekből kiderült, hogy nem vagyunk egyedül: egy gyakorlott schönstatti házaspár például sok évvel a házaspárok útja átadása után még nem tudta, hogy vajon a kápolna fölött vagy pedig az alsó úton kezdődik…
Pár évvel ezelőtt odáig fajult a sóvárgásunk, hogy megkértük az előadó házaspárt: nézzék el nekünk, hogy egy délelőttöt az előadás helyett a Házaspárok útján töltünk el. Szerencsére elnézőnek bizonyultak, és mi olyan tapasztalattal gazdagodtunk, ami sokszorosan felerősítette az előadások építő hatását.
Ez a megtapasztalás megerősítőleg hatott egész éven át, így a következő nyáron ismét szerettük volna végigjárni azt az utat, amiben Tilmann atya legnagyobb ajándékát látjuk. Rá kellett azonban döbbennünk: ezúttal nem lóghatjuk el feltűnés nélkül a délelőttöt, ugyanis mi vagyunk az előadók… Nem volt más választásunk, vinnünk kellett magunkkal az egész csoportot! A visszajelzések felülmúlták várakozásainkat: az aratáskor sok résztvevő ezt a délelőttöt jelölte meg a hét csúcspontjaként, amiből a legtöbbet gyarapodtak, s még a következő évben is többen felemlegették, hogy milyen sokat tudtak felhasználni ebből a mindennapjaikban. Emlékezetes volt például annak a házaspárnak a tanúságtétele, akik sok nehézséget éltek meg a szüleikkel való kapcsolatukban, de kitartóan küzdöttek azért, hogy el tudják fogadni őket, s mára gyümölcsözővé vált a kapcsolatuk. Ennek hatására mi is elhatároztuk, hogy többet foglalkozunk szüleink jótetteivel – melyeket szóvá is teszünk –, mint a hibáikkal, s ez a mi életünkben is pozitív változásokat indított el. Tudomásunk szerint azóta már több családnapos héten beépítették az út közös végigjárását a programba, s ez minden alkalommal gyümölcsözőnek bizonyult.
A Házaspárok útja csoportos végigjárásához a következő módot javasoljuk. Ha a Házaspárok útját a családnapok programjába illesztjük be, érdemes szerdára vagy csütörtökre időzíteni, mivel ekkorra a csoportban már kialakult egy bizonyos légkör, ugyanakkor feltehetően többen kissé belefáradtak a napok megszokott menetébe (ilyenkor merülnek legtöbben Péter-imába az előadások alatt). Legkésőbb előző este tájékoztatni kell a résztvevőket és a gyerekvigyázókat a változásról: a felnőttek megfelelő cipőt és fejfedőt hozzanak magukkal, a vigyázók pedig készüljenek fel, hogy a szülők nem lesznek elérhetők. A legkisebbeket természetesen vihetjük magunkkal – ez először komoly nehézségnek tűnt, de nagyon jól hatott a csoportszellemre: kézről-kézre járt a „cipelnivaló”. Reggel a szentmise után szokás szerint az előadóteremben gyűltünk össze, s rövid bevezetőt tartottunk a Házaspárok útja lényegéről, és minden házaspárnak adtunk az Úthoz készült könyvből (ebből helyben mindig van elegendő). Ezután kiosztottuk az állomásokat: akinek a szívéhez közel állt egy állomás, az választhatta azt, a többiek véletlenszerűen kapták a feladatot – többen visszajeleztek, hogy kifejezetten nekik szólónak érezték az állomást. Így majd minden állomásnál más házaspár vezetheti az imát és az elmélkedést. Ezután mintegy tíz percnyi felkészülés következett, amikor a házaspárok eldönthették, hogy saját élettapasztalatot osztanak meg a többiekkel, vagy az Utat kísérő könyvből olvasnak fel egy (nem túl hosszú) részletet. Három dolgot érdemes hangsúlyozni a bevezető során: a legfontosabb, hogy mindenki szabadon vesz vagy nem vesz részt a közös úton, bárki visszaadhatja az állomását (ezt a vezető házaspárok veszik át), az imádság / elmélkedés az egyes állomásoknál rövid legyen, s az állomások között a házaspárok egymással (és ne egy mással!) beszélgessenek, illetve hogy akit különösen megérint egy állomás, az nyugodtan maradjon ott kettesben a társával. Fontos továbbá, hogy az út során a résztvevők ne csak a saját feladatukon gondolkodjanak, hanem hagyják nyitva a szívüket a Szentlélek működése számára a többi állomásnál is.
Az előadók és a szervező házaspár feladata az idő figyelése, hiszen ebédre vissza kell érni (ezért különösen fontos, hogy a bevezető ne húzódjék el). Figyelni kell az esetleges lemaradókra, és a házaspárok felmerülő szükségleteire (víz, zsebkendő, árnyék stb.). Az utat érdemes a kápolnában hálaadó imádsággal zárni. (Vinni kell a kulcsot!)
A házaspárok útjának közös végzése nyilvánvalóan nem ugyanazt az élményt nyújtja, mint amikor ketten, meghitt körülmények között járják végig az utat. A megtapasztalás jellege más, de a fajsúlya legalábbis azonos. Azt éltük meg, hogy nagyobb teret nyer a Szentlélek, ha nem csupán az előadókon, hanem minden résztvevőn keresztül is szólhat – úgy esténként, mint délelőtt. Azt is tapasztaltuk, hogy ez a módszer sokak számára meghozta az étvágyat ahhoz, hogy kettesben is végigjárják ezt az utat. Hasonló módon végeztünk már házaspárok útját plébániai lelkigyakorlaton is – ekkor a faragott oszlopokat és Ozsvári Imri képeit „mobil állomásokkal”: a Szűzanya képével, feszülettel, gyertyával helyettesítettük.
Az első alkalommal még nem voltunk biztosak abban, hogy működőképes-e az elképzelésünk. Hamarosan azonban kiderült, hogy nagyon értékes megtapasztalásoknak, őszinte tanúságtételeknek nyújt teret ez a forma, szent színháznak nyomát sem láttuk, és a házaspárok gyakran idézték az egymástól hallottakat. Tapasztalataink megerősítettek abban, hogy a Szentlélek működése valóban olyan, mint a szél, ami ott fúj, ahol akar – a házaspárok útján akár fülledt, szélcsendes időben is.