A koporsó mellett állva felteszi az ember a kérdést: Élet ez vagy halál?

A fájdalom azt súgja, hogy halál, és akkor fel kell kutatnunk, össze kell gyűjtenünk a halott szellemi maradványait, és tárgyiasítva – kőbe vésve – meg kell őriznünk, nehogy testével temessük.

De ha élet, akkor ezt természetesen nem kell megtennünk. Akkor halottunk más alakban ugyan, de köztünk marad. Fújja szét a felhőket, mossa az eget. Megteríti az asztalt. Megfogja kezünket. Nyitja a messzeséget. Velünk lélegzik, röpteti lelkünket. Igazítja léptünket. Vezeti tekintetünket.

Mi ez: élet vagy halál?

Magamba nézek: Mi él például bennem édesapámból? Hogyan él bennem például árvasága, magánya? Egyetlen kopott fénykép édesanyjáról, akit három éves korában veszített el. Apjáról nem tudok semmit. Talán ő sem. Milyen lehetett neki így felnőni?

Hogyan lélegeznek bennem nagyszülei, akiket apunak és anyunak szólított? És másfél évvel idősebb nagybátyja, aki mellett az ő létezésének jogosultsága kínzó kérdőjel lehetett – sejtésem szerint. És az örökös lázadás, a harc az autonómiáért, a lázadó kiáltás: vagyok. Akkor is vagyok! Általános iskolai élményeiből legalábbis ilyen emlékekről számolt be nekünk, és erre rímelnek rá ’56-os élményei is, és az is, ahogyan 17 éves korában elhagyta Magyarországot. Szinte dacos önállóságát, különállóságát izmaim rejtik.

Ha jól figyelem magamban Apa szívveréseit, akkor ezután azt az örömtől szinte akadozóan gyorsuló dobogást érzem, ahogyan fiatal felnőttként felfedezi és kibontja emberi létezésünk értelmet és megalapozottságot adó, végtelenségbe nyíló dimenzióit. A lelkesítő felfedezés: Feladatunk van az életben - feladatom van az életben; jobbá kell tennünk - jobbá kell tennem az emberiséget; hazánkat - hazámat, és szűkebb környezetemet! Megszólítja őt az Eszmény. Az Eszmény pedig ezt mondja: a magány határai feloldhatóak. Isten szól: küldetésed van; nem véletlen, hogy megszülettél. Neveden szólítalak: Apád vagyok.

És mozdul bennem az az igény, hiszen Apa azért mindig is gyakorlatias volt, őszinte és igazságkereső, hogy a magasztos eszméket a gyakorlatba is ültessem át. A munka! A mű! Építeni az országot, hogy megváltozzon sorsa a népeknek. Hogy szeretet-folyamok áradjanak szét, a népekhez örömmel vonulni. Jelentette ez a szűkebb és tágabb lakókörnyezetet is, de elsősorban a Schönstatt-közösségben végzett munka hozta lázba. A messzeségbe irányította tekintetét, s nekünk közelieknek ennek nyomán gyakran csak a viharok, az önkínzó villámok jutottak. És a mű évről évre növekedett, a munka egyre több és egyre több. És úgy látta, hogy ez jó, de elmúlt a nap; és este lett, és reggel lett; hetedik nap.

És látom, amit ő lát: Isten ajándékot küldött neki, melynek neve nyugalom. Pihenés. Isten finom támogatásaképpen rövid távú emlékezete meggyengült, így a nagy munka után valami még fontosabbra irányult tekintete: az unokákra. Elcsendesült. Mindig is szerette a gyerekeket, szeretett bunyózni, de a gyerekekkel bensőséges, személyes kapcsolatot az utóbbi 5-8-10 évben alakított ki – így látom. Bújócskázott, fogócskázott, kergetőzött, négykézlábazott velük, a gyerekek pedig keresték közelségét, vonzódtak hozzá, szívesen fészkelték magukat ölébe. Ő időt szánt rájuk és figyelmet; jelenlétét, önmagát adta, rájuk hangolódott. Közelség.

Anyuval való kapcsolata, kötődése is kiteljesedett. Csöndes derű járta át.

Tagjaimban, sejtjeimben érzem fáradtságát, melyet ő nem érzett. A kórházban kérdeztem, miért ad hálát az életben. Nem szólt – már egyre ritkábban is volt emberi szava – csak egyesével ránk mutatott. Hang nélkül, szavak nélkül is néven nevezett minket. Megérkezett: szeretet. A világ csodája. A szent, nagy óceán.

Mi ez itt? Élet vagy halál? Búcsú vagy a tökéletesedő együttlét egy állomása? Felejtés vagy emlékezés? Elszakadás vagy még rejtettebben szövődő kötődés?

A múlt hurkot dob a jövőnek, a földbe hullt magok kikeltek, kikelnek. Ám nem mindegy, milyen magok kelnek ki. A zsigerekből jövő teljes megbocsátás, a szeretet okossága meg kell hogy tisztítsa tudatunk, és még inkább tudatalattink és szívünk földjét, hogy ne gyomok, ne tövisek nőjenek. Hanem szép virágokat, gyümölcstermő növényeket teremjen élete + életünk = az Élet.

Papp Ármin fotói