Surján László beszéde a Hűség ünnepen

Nem mást, hanem másképp

Surján László Ozsvári Csaba halálának tizedik évfordulóján, a Magyar Schönstatti Családmozgalom felkérésére tartott emlékbeszédének szerkesztett változata

„Mit mentetek ki látni a pusztába?
Széltől hajladozó nádat?
Vagy mit mentetek ki látni?
Finom ruhába öltözött embert?”
(Mt 11 7-8)

Jézus egy alkalommal ezekkel a kérdésekkel szólította meg az embereket, hogy rá vezesse őket Keresztelő Szent János kiemelkedő személyiségére. Mi is tegyük fel a kérdést: miért jöttünk Óbudavárra? Önként adódik a felelet: emlékezni. Nem volna méltó Ozsvári Csabához, ha ez az emlékezés puszta nosztalgiázás lenne. Milyen jó volt vele lenni, mennyire hiányzik stb. Csaba tanítására kell emlékeznünk. A kiindulópontot megadták a szervezők, amikor halálának 10 éves évfordulójára zarándoklatot szerveztek Zarándoklat a hűségért címmel.

A hűség tehát a vezérgondolat, amit Csaba egyfajta vigasztalásnak szánt: Isten nem azt akarja, hogy hiba nélküliek, hogy tökéletesek, hanem azt, hogy hűségesek legyünk. Hűségesek családunkhoz, Istenünkhöz, hazánkhoz.

Ennek a hűség gondolatnak a forrását, illetve a hozzávezető fő motívumot keresve Csaba gondolkodásának egy másik pillérére bukkanunk: A legnagyobb dolog, hogy az ember a tehetségével Isten dicsőségét szolgálja.

Ez nemcsak a művészek lehetősége. Senki nincs felmenve! Mindannyian erre vagyunk meghívva. Ő, ha korábban nem, amikor főiskolás korában elkezdett a Zugligeti Szent Család templomba járni, akkor biztosan találkozott a főhajó mozaikképének alján lévő mondattal: Quidquid Deus non est, nihil est et pro nihilo computare debet. A mi nem Isten, az semmi, semminek kell tehát tekinteni. Jól összecseng ez Csaba felfogásával és akár a jezsuiták jelmondatával is: Omnia ad maiorem Dei gloriam, azaz mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Ozsvári Csaba emléke arra késztet, hogy esténként tegyük mérlegre a napunkat: vajon aznapi cselekedeteink mennyiben a magunk érdekében történtek, ha tetszik a magunk dicsőségét szolgálták és mennyiben az Istenét? Bizony sok napunk végén azt állapíthatjuk meg, hogy az Isten dicsőségéért semmit sem tettünk, holott mindent azért kellett volna. Kudarcaink ellenére azt mondom, hogy ne adjuk fel, mert a dolog nem reménytelen. Ha az a célunk, hogy minden erőnkkel az Isten dicsőségét szolgáljuk, nem mást kell tennünk, mint eddig, hanem másképp. Évekkel ezelőtt egy kis nógrádi faluban, Szandán megszólított egy asszony: „Tudja-e képviselő úr, hogy engem a maga édesapja operált?” Meglepett a kérdés, hiszen honnan is ismerhetném azt a több száz beteget, akit hosszú pályája alatt meggyógyított. De az asszony folytatta. „Bevittek a műtőbe, felfeküdtem a műtőasztalra, érzéstelenítettek, majd bejött a professzor úr, és azt mondta: Na, Isten nevében kezdjük! – El tudja képzelni, képviselő úr, hogy mit jelentett nekem az, hogy megtudtam, engem egy vallásos ember operál?” Úgy vélem, hogy a hívő és a nem hívő orvos is ugyan úgy, a szakma szabályai szerint operál, de aki az Isten nevében teszi, az hozzá ad valami többletet. Így kellene tenni a napi dolgainkat, magunkat, erőfeszítéseinket, tetteinket Istennek ajánlva, akkor is, ha nem az egyházművészet területén dolgozunk. Így követhetjük Pál apostol szavát[1]: „Akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére”. Csaba is így élt, ebben volt hűséges, s nem abban, hogy a keze alól kizárólag csak szakrális tárgyak kerüljenek ki. Volt ugyanis kivétel: „Ékszert csak barátnak!” – mondta, és ekként is tett. Ám az olykor fellépő anyagi nehézségek idején sem fordult a dísztárgyak felé, amelyek révén viszonylag könnyű szerrel meggazdagodhatott volna. Hűséges volt az Isten szolgálatban, de nem a farizeusok könyörtelenségével, hanem a szeretetből fakadó rugalmassággal.

Ha eljutunk az Isten dicsőségéért való életnek arra a fokára, amelyre ő eljutott, szinte automatikusan következik, hogy egész életünket az Úrnak kell ajánlanunk. Feltétel nélkül, ahogy a schönstattiak, ekként ő is tette. Egy ilyen önfelajánlás nem üres szó, mindenkinek számolnia kell azzal, hogy nemcsak ő, hanem az Úristen is komolyan veszi. Ez történt Ozsvári Csabával is, mintegy két órával azután, hogy életét felajánlotta, az Úristen ezt a felajánlást már el is fogadta. Nem példanélküli ez az elfogadás, elég csak Salkaházi Sára nővérre gondolni, aki 1943 szeptember 14-én elöljárói engedélyével és jelenlétében felajánlotta életét azért, hogy a várható egyházüldözés idején nővértársai megmeneküljenek. 1944 december 27-én a nyilasok a Dunába lőtték, de minden rendtársa megmenekült.

Az, hogy az Úr komolyan veszi imáinkat roppant felelősség. Imádkozunk-e azokért, akikért kell, vagyis megteszünk-e mindent, amit az emberekért tehetünk, vagy szaporodik a mulasztással elkövetett vétkeink száma?

A schönstatti önfelajánlás nem öncélú. Csaba és közössége jól körül határolt célok érdekében ajánlotta fel magát[2]. Ezek közül most csak egyet emelek ki: „hogy a nehézségek által is növekedjünk!” Egyéni életünkben, családunkban vagy nemzetünk sorsára gondolva sok-sok problémával találkozunk. Ezek az olykor leküzdhetetlennek látszó gondok voltaképp a javunkat szolgálják. Hogy miképp, azt megtanítja nekünk egy magyar népmese.

„Történt, hogy egyszer Szent Péter Szent Mihály arkangyal társaságában a Földön járt. Beesteledvén betértek egy faluvégi házba. Szívesen fogadták őket, bár nem alkalmas időben jöttek: az asszony minden-órás volt. A vendégek lefeküdtek a tiszta szobában, s éjjel pedig megszületett egy kicsiny fiúcska. Reggel a gazda észrevette, hogy az egyik vendég övéről egy nagy kulcs lóg le. Csak nem Szent Péterhez van szerencsénk? Bizony én vagyok Péter apostol. Akkor a társad csak nem az Úr Jézus Krisztus? Nem, most Szent Mihály van velem. Mihály! kiáltott fel a gazda, hiszen én is Mihály vagyok, s ím ezt a fiúcskát is Mihálynak akarjuk keresztelni. Kérje már meg Szent Mihályt, ha már épp most tévedt be hozzánk, lenne-e a gyermek keresztapja? Szent Mihály elfogadta a keresztapaságot, s attól fogva időnként meglátogatta a komáját, meg a keresztfiát. Ahogy a gyermek cseperedett, az apja meg öregedett, ritkultak a látogatások. Egy ilyen alkalommal azt mondta az öreg Mihály: Kedves komám, ha legközelebb jössz, ne gyere váratlanul, küldjél írást, hogy méltóan fogadhassunk. Ravasz volt Mihály gazda. Huncut ember volt, s gondolta, ha jön az írás, lesz ideje rendbe hoznia magát, meggyónnia a bűneit, addig meg huncutkodhat bátran. Telt, múlt az idő, hát egyszer csak nem beállított az angyal! Jaj, komám, hát miért nem küldtél írást? Most mi lesz velem? Küldtem én, felelt Szent Mihály, csak nem értetted meg. Hát nem érezted, hogy a derekad hasogat? Hogy a fejed is fáj? Hogy a szíved is szúr? Bizony az volt az írás!”

Itt a tanulság: a nehézségek idején meg kell keresnünk, mit üzen általa az Úr. Mert minden gond, baj voltaképp alkalom a változásra, az újrakezdésre. Csaba is így látta ezt. „Amikor az Isten olyan nehézséget küld, olyan feladatot állít elénk, melyet nem tudunk megoldani, olyan nehézségeket küld, melyekbe úgy érezzük, hogy beleroppanunk, úgy látjuk, hogy az erőnk, hitünk és miden másunk kevés, akkor Ő akar beavatkozni az életünkbe. Ne feledjük, a világ megváltása a kereszten történt. Kérlek, Uram, csak annyit tégy a vállamra, amennyit elbírok.”

Legyünk hát úrrá gondjainkon, s minden aggodalmaskodás nélkül vállaljuk a sorsunkat, és növekedjünk a nehézségeink által.

Ozsvári Csaba emlékére indul a Zarándoklat a hűségért. E zarándoklatnak is megvan a maga nehézsége és célja. Feltehetjük persze a kérdést, hogy vajon az Istennek mi szüksége van a feltört lábakra, a megizzadt testekre vagy az izomlázra? Bizonyára semmi. Ezekre, mint minden önmagtagadásra, nekünk van szükségünk. Ki kell valahogy fejeznünk, hogy komolyan gondoljuk kéréseinket. Nemrég szembesültem azzal, hogy a vágyainknak, fohászainknak a nyomatékosítása talán nagyon mélyen az emberi természetbe van rejtve. Erdélyben s a Tiszaháton, ha megátkoznak valakit, a nagyobb nyomaték kedvéért az átkozódó „böjtöt is fogad az átkára”. Ez az ún. ráböjtölés, vagy kiböjtölés. E rontó művelet azon a hiten alapszik, hogy erősebb lesz az átok, ha azt az átkozó a maga sanyargatásával, böjtölésével is tetézi[3]. A zarándoklat nehézségeinek vállalása a ráböjtölés keresztény változata. A „Hűség zarándokai” persze nem valakinek a kárát akarják, hanem épp valami jót, mondjuk ki: Ozsvári Csaba boldoggá avatását. Azt nyugodt lelkiismerettel valljuk: Csaba testvérünk 2009. június 9-én szentség hírében halt meg. De vizsgáljuk meg magunkat: miért fontos számunkra az ő esetleges boldoggá avatása? Hogy elmondhassuk, hogy ismertük? Hogy büszkélkedjünk a barátságával? Hogy nemzeti gőggel kiáltsuk a világba: íme ismét egy magyart emeltek oltárra? Ha ez jár a fejünkben, akkor eredménytelen a fohász, és felesleges a zarándoklat fáradsága. Ozsvári Csaba nem volt fejedelem, arisztokrata, főpap vagy rendalapító, nem volt sem látnok, sem vértanú, márpedig boldogjaink és szentjeink nagy többsége ebből a körből származik. Ő egy volt mi közülünk, Isten áldotta művészi tehetségétől eltekintve bárki követheti a példáját. Egy családapa a hétköznapokban. Elpogányosodó világunknak épp ilyen példaképre van szüksége. Ismeretes Szent Ágoston mondása: Si potuerunt hi et hae, quare non tu? Ha ez meg az megtette, te miért ne tennéd? Ha Ozsvári Csaba szép életet élt, hűségesen családjához, Istenéhez, hazájához, te is meg tudod tenni.

Önmagában ez a zarándoklat még nem vezet el a boldoggá avatásig. Mivel Csaba testvérünk nem volt vértanú, az Egyháznak bizonyosság kell. Hogy mi szentnek tartjuk őt, még kevés. Elfogultak vagyunk, tévedhetünk. Olyan ima meghallgatásra van szükség, amelynek hatására a természetes rendet meghaladó esemény történik. Általában valamilyen az orvostudomány számára megfoghatatlan, váratlan gyógyulás. Imameghallgatás nincs imádság nélkül. Ha tehát szeretnénk, hogy az Egyház őt oltárra emelje, ezért imádkoznunk kell. Nem annyira érte, akinek az örök hazában már aligha van szüksége erre a kitüntető címre, mint amennyire hozzá. De vigyázzunk, ezt a „hozzá” kifejezést félre is lehet érteni. Még a kanonizált szentek közbenjárását kérve is voltaképp nem hozzájuk, hanem az Úristenhez fohászkodunk. Az ilyen kérő imádságainknak a summázta: Alázattal és bizalommal kérünk Mindenható Úristen, hogy Ozsvári Csaba érdemeire tekintettel teljesítsd kérésünket.

Arra azonban, hogy egy olyan eseménynél, amely felismerhetően megmutathatja a természetfeletti beavatkozást, eredményesen kérhessük azt, fel lehet és talán fel is kell készülünk. A minap számolt be a katolikus sajtó arról, hogy a 2010-ben boldoggá avatott Newman bíboros szenttéavatása idén októberben lesz. Ferenc pápa elismerte azt a csodát, ami egy chicagoi asszony, Melissa Villalobos élt át, pontosabban imádkozott ki[4]. Ő kezdetben csak néha-néha kérte Boldog John Henry Newman közbenjárását, majd szinte folyamatos párbeszédet folytatott vele. Amikor ötödik gyermekét várva akut életveszélybe került kitört belőle egy fohász Newman bíboroshoz: „Kérlek, Newman bíboros, segíts, hogy elálljon a vérzés.”

Számunkra az a tanulsága ennek a történetnek, hogy érdemes egyfajta lelki párbeszédben lenni Csabával, megtapasztalni azt a sok apró „csodát”, amiket ugyan nem lehet az Egyház előtt bizonyítékul felhasználni, de amik a meggyőznek minket, hogy a kapcsolat Csaba és közöttünk létezik. Olyan ez, mint a sportolók edzése. Felkészít, hogy az adott pillanatban kiszakadjon belőlünk a döntő bizonyítékot szolgáltató ima.

Végezetül még egy gondolat arról, hogy milyen is a kapcsolat köztünk és az örök hazába távozottak között. Gyakran hangzik el a gyászbeszédekben, hívő vagy akár nem hívő közösségben is a vigasz: nem hal meg az, akit megőriz az emlékezet. Szerintem ez fordítva van: nem azért él valaki halál után egyfajta virtuális életet, mert emlékszünk rá, hanem azért emlékezünk rá, mert valóságosan él. Mert a testi halál nem a vége, hanem a kezdete az életünk újabb szakaszának. Így, mint élő emberre gondoljunk Csaba testvérünkre is, remélve, hogy egykor a hivatalosan is elismert boldogok között tisztelhetjük.

[3] Leginkább az ismeretlen tolvaj, a hűtlen szerető, vagy az igazságtalanul bántalmazó ellen alkalmazzák. A böjtöt fogadó megátkozza a haragosát, illetve a megbántóját, valami betegséget, esetleg megbolondulást, vagy éppen halált kíván reá, aztán 3, 7, vagy 9 napon, esetleg hét hétig minden kedden, szerdán és pénteken kenyéren és vízen böjtöt tart. A ráböjtölés napján egyhelyben ül, folyton a megrontandóra gondol, néhol az átokzsoltárt is énekli, de előre gondoskodik arról, hogy a megrontandó is tudjon erről. Ha ártatlant böjtöl meg valaki, vagy ha a böjtöt megszegi, akkor a böjtölőt éri az átok. Ahol a ráböjtölés vagy a jogos átok megfogamzásának hite elevenen él, mint pl. az oláhoknál, ott a megátkozott, ha egyébként ő is érzi bűnösségét, kész a legmesszebbmenő jóvátételre, hogy a megátkoztatás következményeit elhárítsa magáról.

Forrás: Berde Károly: A magyar nép dermatológiája - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 170. (Budapest, 1940)

[4] https://www.magyarkurir.hu/hirek/akiert-kozbenjart-newman-biboros-egy-hetgyermekes-chicagoi-edesanya-beszel-csodas-gyogyulasarol