Kedves Hallgatóim!
Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy ma beszélhetek Önöknek.
Tíz évvel ezelőtt pont itt ünnepeltünk egy csodálatos ünnepet egy nagy család körében, aki rendszeresen találkozik. Néhány vendéggel együtt kb. százan voltunk. Teljesen váratlanul eltávozott Ozsvári Csaba az ünnepünk végén – kb. 2 órával a mise után – ami az ünnepünk csúcspontja volt. Minden erőfeszítés, hogy visszahozzuk őt az életbe, sikertelen volt.
Egy nagy körben álltunk itt Csaba körül és elbúcsúztunk tőle – hangosan vagy csendben. Ez az egész esemény nagyon megrázta a közösségünket: Mi történt? Miért, mi célból, hogy lehet ez feldolgozni?
Miért kellett Csabának olyan fiatalon eltávoznia közülünk? A legszebb életkorban 45 évesen? És ráadásul egy ilyen ünnepen, egy ilyen csúcsponton, egy ilyen különleges helyen? Teljesen soha nem fogjuk ezt megérteni. Még is érezzük a kegyelmet is.
Következő nap megkérdeztük magunktól: Mit akar Isten Csaba egy ilyen különleges pillanatban történt halálával mondani nekünk?
Nem olyan ez, mint ha Isten ujjával Csabára mutatna és általa hozzánk szeretne szólni?
Ezen a napon Tilmann atya, aki akkoriban már visszavonult magyar mozgalomból, köztünk volt. A különleges esemény miatt egy nappal tovább velünk marad. Másnap reggel mellette ültem és megkértem, hogy néhány mondatot írjon egy papírra egy asszony számára, aki nagyon sokat imádkozik mozgalmunkért. Tilmann atya fogott egy ceruzát és ezt írta:
„Hihetetlen dolgot éltünk meg: Kegyelembetörés … “ő érezte már, hogy valami nagyon különleges történt. Ő érezte, hogy Isten közel volt.
A következő hetekben azokat a családokat, akik jelen voltak Csaba halálánál, nagyon foglalkoztatta az esemény és sok e-mailt írtak egymásnak. Éreztem akkoriban: Ez egy egészen kegyelmi időszak. A hirtelen fájdalom sorsközösséggé kötött össze bennünket.
Néhány rövid részlet a levelekből:
„Nagyon mély és fájdalmas, mégis a Jóisten és a Szűzanya szeretetében megmerítő volt a közös hetünk, a Szentelésünk, Csaba Mennyei Születése és az utána közösen átélt, átimádkozott két nap.
Azóta minden más, mint ezelőtt volt.
A Jóisten és Égi édesanyánk komolyan vettek bennünket, elfogadták felajánlásunkat és új életet akarnak bennünk és általunk adni ennek a szép Hazának, és benne minden Testvérünknek.
Csaba életpéldája, szeretete, mély és hűséges hite, tisztasága, bölcsessége és életáldozata, mint kegyelmi forrás lesz a mi összetartásunk, szeretetünk, bátorságunk és küldetésünk alapja.
Nagyon sokat kaptunk Tőletek, Egymástól ezekben a napokban …“
„Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban, kedves szövetséges családok!
Csaba eltávozása felgyorsított egy folyamatot. Úgy érezzük, hogy most váltunk igazán szövetségesekké. Mennyei Atyánknál van a testvérünk, Kentenich atyával és a többi magyar schönstattival. Nagyon közel van a mennyország, de mivel mi itt maradtunk, ezért ez nekünk nem csak öröm, hanem fájdalom is. A szívünk eddig is Óbudaváron volt, most pedig még inkább, hiszen a Szűzanya megérintette a palástjával azt a helyet és minden ott lévő kicsit és nagyot.“
Mit akar Isten ezzel nekünk mondani?
„Érezhetjük úgy, hogy velünk most egy nagy tragédia történt Csaba halála által … de hát miért történt mindez?“
A halál estéjén az édesanyja egy kép segítségével válaszolta meg ezt a kétségbeesett kérdést:
„Ez most olyan, mint egy hímzés, aminek most csak a hátulját látjuk és ott van a sok kesze-kusza szál, és csak találgatni tudunk, hogy mi ez? De egyszer majd – talán hónapok, évek kellenek hozzá – de majd megfordul az a hímzés, és látni fogjuk a képet, és akkor majd megértjük, hogy mi miért történt.“
3 hónappal később még nem sikerült teljesen feldolgozni egy fiatalnak, de mégis ezt írja: „Most már elhiszem, hogy van a hímzés másik felén valami és abban is biztos vagyok, hogy az szép.“
„És ez az eset nem csak rám volt nagy hatással. Például a szüleimen is látom, hogy megerősödött a kapcsolatuk. Jobban megbecsülik egymást, mivel (szerintem) rájöttek, hogy mekkora kincs, hogy ők vannak egymásnak és nem szabad a másikat megbántani, hiszen sosem tudhatjuk, hogy melyik az utolsó napunk.
Tehát Csaba működik. Érezhetően.
(Én is akkor jöttem rá, hogy mennyire oda kell figyelnem az életemre, hogy úgy éljek, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó. Az életem egy pillanat alatt elszállhat. És akkor én is így akarok állni az úr színe elött, ahogyan Csaba: tisztán, szelíden, szerényen és békében.
Ez lehet hogy sztereotipiának hangzik, de én most jöttem rá, hogy ez így van.“)
Amikor egy évvel korábban ezek a családok a közös eszményüket keresték, ami vezetné őket az életükben, Csaba a Szentírásban megtalálta a kánai menyegző csodájának sorait: „Tegyetek meg mindent, amit mond.” Ez lett az évfolyam eszménye. Olyan, mint Csaba öröksége, amit ránk hagyott. Ő maga is megvalósította az életében.
2007-ben Csaba egy füzetet ajándékozott nekem. Ott arról is ír, hogy milyen motivációval dolgozik. Elhatározta, hogy csak egyházi műveket alkot munkája során, ami hivatássá vált számára.
Így ír: „A művészetben és a művészeten kívül engem nem érdekel más, mint Jézus Krisztus. És semmi másról nem akarok szólni, csak Isten dicsőségéről. … Hívő emberként Isten közelségére vágyom. … Amikor dolgozom, az ábrázolandó témában vagy liturgikus tárgyban újra és újra meg kell élnem a személyes kapcsolatomat Istennel. …
E remekművek bizonyítják számomra, hogy … a művészet alkalmas lehet arra, hogy az evangelizáció eszközeként embereket vezessen az Egyházhoz, és ezáltal közelebb Istenhez.“
Csabának egész életével és művészetével egyetlen célja az volt, hogy Krisztusra mutasson.
Tegyetek meg mindent, amit mond.
Szerette az egyházat.
Amikor 2005-ben először találkoztam Csabával itt, Óbudaváron, az egyik első kérdése, amit feltett nekem, az volt: Milyen érzés az a németeknek, hogy most német a pápa? Benedek pápa. Sokat olvasott tőle és nagyon tisztelte Ratzinger biboros, mielőtt pápa lett volna.
Csaba szerette az egyházat.
Nem véletlenül ünnepeljük ma a hűséget – szerette az egyházat – annak ellenére, hogy ismerte a gyengeségeit. A megrendelői egyházi személyek voltak, akiknek a hibáival is találkozott. Ennek ellenére egészen tudatosan szerette az egyházat.
Úgyanúgy szerette az egyházat, mint közösségünk alapítója, Kentenich atya. Az ő sírján is az olvasható: Szerette az egyházat – minden igazságtalanság ellenére, amit elszenvedett az egyháztól.
Néhány nappal ezelött Costa Ricából kaptam egy e-mailt: Az ottani Schönstatt-közösségben már kicsit ismerik Csabát. Egy magyar számozású férfi az ottani Schönstatt mozgalomból olvasta a cikket, ami a tihanyi Ozsvári Csaba kiállítás megnyitásáról szól. A következőt írja:
„Milyen csodálatos a szeretett egyházunkban a művészet kifejezése … Köszönjük, hogy megosztotta ezt az érdekes információt! Nagy elismeréssel! Luis”
Újra és újra megérinti Csaba az emberek szívét – itt Magyarországon és a föld túl oldalán.
Csaba 2009. július 9-én Magyarország lelki megújulásáért ajánlotta fel az életét.
Nagyon megérintett bennünket, hogy most az ő alkotása, a Missziós kereszt az Eucharisztikus Kongresszus előkészítése során ezzel a küldetéssel járja az országot: hogy Magyarország lelkileg és hitében megújuljon.
Szerette az egyházat. Vele és alapító atyánkkal, Kentenich atyával mi is szeretjük az egyházat és szeretnénk minden bevetni ezért a hitbéli megújulásért.
Abban maradunk, hogy hűek maradunk!
Óbudavár, 2019. július 6.