Aggodalommal tölt el, hogy egyre jobban terjed az agresszió…
Újra és újra előfordul az emberiség történelmében, hogy bizonyos egyoldalúság következik be, megbetegszik az ember természete, mint a régi Rómában, amikor az emberek a cirkuszban, az arénában a gladiátorok öldöklését élvezték. Egy ökölvívó mérkőzés is ehhez hasonló, csak ott általában egyik fél sem hal meg.
Mindenhol folyik a harc. Támadás, védekezés – ez háborús játék. Szellemi szinten is lehet ezt játszani, pl. a sakk esetében: ott a király és a királynő, a futók, bástyák és elől a gyalogosok. A jezsuiták a felfedezések korában Dél-Amerikában az indiánoknak államot hoztak létre. Több mint száz éven keresztül fennállt ez az állam. Sohasem volt háborújuk, de minden vasárnap a mise után háborús játékot játszottak. Elég háborús játékban volt részük, így nem kellett az igazi.
Nekünk túl kevés háborús játékunk van! Az emberi természet nagyon egyoldalúvá válhat, ha beteg lesz, de még akkor is, ha egészséges.
Fontos, hogy jól tudjunk harcolni, hiszen önmagunkat is nap mint nap le kell győznünk, meg kell harcolni önmagunkkal egy döntéshelyzetben, egy érték melletti elköteleződés egyben lemondást is jelent valami másról, a gyerekeinkkel is meg kell vívnunk a csatákat, hogy erős és küzdő emberré válhassanak… A harcot nem szabad elvetni, hanem mint ahogy a jezsuiták tették, jó mederbe kell terelni és akkor nem válik erőszakká, agresszióvá.