Kentenich atya azt mondja: az elbátortalanodás veszélyesebb lehet, mint egy halálos bűn! Miért? Hogyan győzzük le a félelmet?
Az elbátortalanodás, kedves szó, de lényegében a kétségbeesés van mögötte. Ez mindig kísértés.
Ha ez elkezdődik, szükségünk van egy kódra, valamilyen jelre, ami segít leállítani magunkat. Ha például kezdődik a panaszkodás, valaki mondja azt: „Jaj, már megint de nehéz az élet!” Ekkor mindenki nevet, de lehet, hogy az illető egy kicsit megsértődik.Ezek a negatív gondolatok a saját szívünkben jönnek elő, és szükségünk van egy saját személyünkre szabott módszerre a velük való bánásmódra vonatkozóan. Például láttam gyermekkoromban egy birkózást. Ketten küzdöttek egy versenysorozatban, ahol több összecsapás volt. A hátam mögött egy birkózó állt, aki nézte a csapattársát a szőnyegen. Az ellenfél éppen elkapta, mire félig hangosan azt mondta: „Vigyázz, csípődobás!”
Tehát azt mondom a szívemnek: „Vigyázz, csípődobás! (nem cipődobás!)” Ha szomorú vagy nehéz gondolat jön a szívembe, észreveszem a kísértést, és mindjárt az mondom magamnak: ”Vigyázz, csípődobás!”
Fontos, hogy legyen egy módszerünk, hogyan zárjuk el a tagadás útját. Ezért a saját szívünk légköre a legfontosabb: „Csípődobás!”
A fő munka a Szentlélekre hárul. A Szentlélek az öröm lelke, az erősség lelke, a bizalom lelke… Hívjuk a Szentlelket, és akkor rendben van a dolog.