Július 1-jén múlt tíz éve, hogy Bíró László püspök a Balaton-felvidéki Óbudaváron a keresztút és az örömút mintájára létrehozott házaspárok útját megáldotta. A Schönstatt-család körülbelül háromszáz tagja ezt ünnepelte múlt szombaton.
Ez a nap a házaspároké, a családoké: az ő útjuké, és azoké a gondolatoké, reflexióké, amelyekkel az eddig megtett útra visszatekintenek. Török Péter szervező a mozgalom gyakorlatiasságát emeli ki. Arról a törekvésről beszél, amely a házasság szentségének életre váltását, a mindennapokban való megélését szolgálja a közösségeikben. Azokról a hétről hétre megteendő gesztusokról, amelyek hozzásegítenek, hogy a házasság kincsét a párok újra meg újra fel tudják fedezni az életükben. Ennek eszköze a minőségi idő, amelyet „házaspári esték”, rendhagyó randevúk formájában minden héten egyszer egymásra szánnak a schönstattos házaspárok. Minden pár kapcsolódik továbbá két-három másikhoz, velük havonta találkoznak. A Schönstatt a szeretetben való növekedés lehetőségét kínálja a házaspároknak. Feladatként fogja fel a házasságot, amely az ideál életben tartása érdekében folyamatos figyelmet, sok áldozatot kíván. Ez rengeteg bocsánatkéréssel, kibéküléssel és újrakezdéssel jár együtt. Nem kényelmes fotel, amelybe a házasságkötéskor beleülünk, arra várva, hogy majd mindent megkapunk, anélkül, hogy bármit is tennünk kellene a siker érdekében.
*
A napot Pál Feri délelőtti előadása alapozza meg, amely talán még a szokásosnál is viccesebb. Elgondolkodom, miért nevetnek-nevetünk itt ma ennyit: a példák ugyanis sokszor olyanok, hogy sírni éppúgy lehetne rajtuk. Kínos-keserves helyzetek, csalódások, fájdalmak, meg nem értettség, a szerelem törvényszerű elmúlása, a „nagy mi” tudatot, az összetartozás-érzést fenyegető családi események, így a gyerekvállalás, a házastárs idegesítő tulajdonságai és a másik idealizálására, majd démonizálására való hajlamunk, szenvedély és biztonság, alkalmazkodás és önérvényesítés kettőssége a témák. Önmagukban nem viccesek, az azonban, hogy nevetni tudunk rajtuk, már önmagában egy-egy kis győzelem. Feri atya az előadás vége felé mondja is, hogy igazán nem akarja a jelenlevők kedvét szegni — de azt hiszem, azokét, akik ide eljöttek, nem is nagyon tudná. Közös igyekezetük, eltökéltségük és bizonyára sok-sok kegyelem eredményeként már jó néhány nehéz időszakon, buktatón túl vannak. És az újabbakra is igyekeznek felkészülni. – És épp ez a lényeg – mondja az előadó –: hogy soha ne higgyük, ami öt évig jó volt, jó lesz tízig is, ami tízig jó volt, jó lesz tizenötig is. Soha ne bagatellizáljuk a problémákat, ne váljunk „vakmerően bizakodóvá”, és ne gondoljuk, hogy „magától” menni fog. Szembesüljünk a nő és a férfi együttélésére, együttműködésére vonatkozó törvényszerűségekkel, és igyekezzünk őket közös hasznunkra fordítani.
*
Az egész napra jellemző, hogy bárkit kérdezek, bölcsen, a realitások figyelembevételével, a házasság intézménye válságának ismeretében beszél. Az alkalmat vezető házaspár, Karikó Éva és Sallai Tamás megszólalásaiból is ez tűnik ki. Külön tetszik, amit Éva arról mond, hogy nem nosztalgiázni akarnak, nem a házasság intézményének korábbi stabilitását vágyják vissza, azokat az időket, amikor sok esetben csak a szokások, a hagyományok, a társadalmi kényszer tartotta együtt a házasfeleket. De hiszik, hogy Istennek valami nagyon szép terve volt a házassággal, és ezt a maguk életében már meg is tapasztalták. A német Gertrud-Maria Erhard schönstatti Mária-nővér, aki főleg magyar családokkal foglalkozik, erős, mély, jó humorú „szívemberekként” jellemez bennünket, akik a riasztó tendenciák ellenére is igyekszünk életre váltani a hitünket. Kaposi Gábor pedig, aki a napot záró misét mondja, arra figyelmeztet, hogy bizonyos értelemben életünk minden napján még csupán utunk elején tartunk, és mindig csak lépésről lépésre haladhatunk. De Jézus az útitársunk.
Teljes cikk: https://ujember.hu/jezussal-az-uton/
Az ünnepet az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával rendeztük meg.
