Nem gondolja, hogy önszuggesszió következménye, ha jobban érezzük magunkat, mikor a szenvedéseket, nehézségeket felajánljuk a kegyelmi tőkébe?
Van ennek kémiai magyarázata is, nagyon leegyszerűsítve mondom. Hormonok vannak a testünkben. Olyan anyagok, amelyek kémiailag leírhatók, és állandóan érezzük hatásukat. Ha szomatotróp hormon van a vérünkben, jól érezzük magunkat, ha adreno-kortikotróp hormon, akkor rosszul. Az agyunknak egy része, a hipofízis irányítja őket.
Ha a hipofízis a test vagy lélek ellen támadást érzékel, riadót fúj: „ezt jeleznem kell az embernek”, ezért adreno-kortikotróp hormont küld a vérbe. Akkor az ember vacakul érzi magát, és ha tud, megtesz mindent, hogy a kellemetlen helyzetet elkerülje. Ha viszont az embert kellemes hatások érik, a hipofízis szomatotróp hormont küld a vérbe, szeretnénk elidőzni ebben az állapotban.
Mondok egy példát: találkozom egy emberrel, egy Istennek szentelt „mérges pókkal”, aki megvet engem. Gyanakodva méreget már megint! Mindjárt tesz valami kellemetlen megjegyzést. És akkor a hipofízisem azt gondolja, hogy most valami rossz történik, és a vérbe küldi az adreno-kortikotróp hormont. Most kezdődik el a mi harcunk: „Szűzanyám, tudod, hogy szeretlek, de ez az Istennek szentelt „mérges pók” készül belém csípni. Ezt nem bírom elviselni.” Majd csikorgó foggal azt mondjuk: „Én most azt a feladatot kapom Tőled, hogy elviseljem ezt az embert, sőt talán valami kedveset tudjak mondani neki. A kellemetlenséget, amit az ő jelenléte okoz, odaajándékozom neked a kegyelmi tőkébe. ” Akkor a hipofízisem gondolja: „Jaj de jó, jaj de jó a helyzetünk, értelmessé válik a nehézségem, segíthetek másoknak, nem vész kárba az erőfeszítésem akkor sem, ha a mérges pók megint belém csíp!” és szomatotróp hormont küld a vérbe.