Bánt a sok hiba, gyengeség, amit az egyházunkban tapasztalok. Tehetetlennek érzem maga, és egyre jobban elkeseredem…
Egyházunkban nagyon sok felelősségtudattal rendelkező ember van. És ettől a felelősségtudattól vezérelve szidják a többieket az egyházban. Mindenki a másikat. Mindent az emberektől várnak el. Nem számítanak csodára.
A Szűzanya a szentélyben köztünk lakik, ezért mi mindig számítunk csodára, és ezért nem vesszük magunkat túl komolyan. Azt mondja persze Kentenich atyánk: úgy kell dolgozni, mintha csak mi lennénk felelősök. Ez az egyik oldal. A másik: annyira bízzunk, mintha tőlünk egyáltalán nem függne semmi.
Megtapasztaljuk gyarlóságunkat, hogy akkor van leginkább szükségünk a Szűzanyára, amikor egy korláthoz, határhoz, saját erőnk végéhez értünk. Ekkor várjuk, hogy a Szűzanya csodát tegyen.
Nem csak felemelt kezekkel imádkozunk és várjuk a kapcsolatot a Jóistennel, a csodát, hanem végezzük a dolgokat a saját „helyünkön” és bízunk: „Mennyei Atyánk, most rajtad a sor!” Nem roppanok össze a sok gond, probléma láttán, hanem számítok az életemben, és az egyházam életében is az isteni erőre.