Sok a munka, egyik fontosabb mint a másik. Nem jó és rossz, hanem jó és még jobb közül kell választanunk, és túlhajtjuk magunkat…
Az apostoli emberek általában túl sokat dolgoznak, és ez gyakran a mélység rovására megy. Kentenich atya Dachauban az ún. Pásztortükörben ezt írta: „Sohase akarunk azokhoz tartozni, akik a saját külső tevékenységüket szaporítják.”
Egy bencés apát írta III. Jenő pápának: „Miattad sokat szenvedtem, miattad nagy szükségben érzem magam, mert annyi külső munka vesz téged körül fenyegetően.” Kentenich atya leírja, hogy megy ez: egyre többet és többet dolgozunk, s ekkor kivételesen kevesebbet imádkozunk. Aztán egyre gyakrabban imádkozunk kevesebbet, aztán már nem is imádkozunk, mert a munka lesz az imádság, hiszen ha Isten országáért dolgozom, az imádság.
Sokszor tapasztaljuk, mi, apostoli emberek, hogy így van ez. És mindig, újra és újra ugyanebbe a csapdába keveredünk. Végül a Jóisten segít: megbetegszünk, és újra lesz időnk.
Legyen egy alapelvünk: minden, ami a minőséget szolgálja előnyben részesül. Az, hogy éjjel-nappal dolgozunk, akár napi 14 órát, az első helyen szokott állni. És ez a mi közösségünkben is érezhető. Nálunk a minőség legyen a fontos, nem hogy egy előadással, apostoli feladattal több vagy kevesebb. Nekünk kell lennünk a legjobbnak a család-lelkipásztori munkában, és nem mellékesen, a saját családi életünkben, a családtagjainkkal való törődésben is! Miért ne lehetne mondani, hogy az előadónak is más dolga van?! Pihennie kell! El kell olvasnia egy könyvet! Egymás mellett kell ülnie a házastársával! Néznie kell, hogy hullanak a fákról a levelek!