Mint életünk minden korszakát, a kamaszkort is a Jóisten teremtette, tehát szép és értékes. Mi felnőttek mégis sokat szenvedünk ettől az időszaktól, és sokszor a gyerekek is saját maguktól. Mi ennek a kornak a szépsége, értelme, értéke?
Egy gyermekversben ez áll: „Nem szeretem azokat a felnőtteket, akik a kamaszkorról úgy beszélnek, mint egy lábon kihordott gyermekbetegségről.” (Ágai Ágnes) Ez tényleg egy rettegett időszak, amit túl kell élni szülőnek, gyereknek egyaránt?
Egy hívő embernek derűsnek, bizakodónak, kiegyensúlyozottnak kellene lenni. Én hiszek, tapasztaltam is Isten végtelen szeretetét, mégis nagyon gyakran rosszkedvű, csüggedt vagyok. Mi a baj velem? Lehet ezen a rossz hangulaton úrrá lenni?
